#NEW

Sziasztok. Már karácsony óta nem igazán jön rám az ihlet, így.. Új blogot kezdtem. :)

http://story-by-kathangel.blogspot.hu/

10. Fejezet - A karácsonyi bevásárlás

- Joe szemszöge -

...Hirtelen ellöktem magamtól Vicky-t. Nem értettem mit csinálok. Azonnal elkezdtem Hope után futni. Egyszerűen sehol se találtam. Egy számára ismeretlen városba elrángattuk, aztán elindult ki tudja hova. Reménytelennek találtam, hogy valaha meg fogom találni. Már lassan odáig folyamodtam, hogy embereket kérdezek meg, nem-e látták valamerre. Egy hölgy látta. Elmondta merre ment. Alig pár perc után, megláttam. Egy szőke hajú sránc épp elrángatta. De... Olyan volt, mintha Hope rám nézett volna.

- Segíts... -tátogta felém. Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá. Ekkor a srác ellökte Hope-ot és elém állt. Amikor közel értem hozzá, láttam ki is ő. 

- David Taylor?! -kérdeztem meglepve. Erre csak egy mosolyt kaptam, majd félreállt. Azonnal odarohantam a földön heverő Hope-hoz. Karjaimba vettem és aggódó pillantást vetettem rá. Végigsimítottam az arcán, de ő elvette a kezemet és megrázta a fejét.

- Csak vigyél haza, kérlek. -mondta, miközben becsukta a szemét és szuszogni kezdett. 

- Hope szemszöge -

Pár nappal később:

A konyhában álltam és éppen szendvicset csináltam magamnak. Joe még mindig ott állt mellettem. Megfogadta, hogy addig nem hagy békén amíg nem szólok hozzá, ugyanis amióta hazahozott, egy szót se szólok hozzá. Most éppen azon gondolkodtam, egy mondatot azért mégis csak ki kéne bökni.

- Nem fogsz szóba állni velem, igaz?

- Menj el, Joe. -néztem rá unottan. Erre ő nagyon meglepődött. Kissé közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezemet. Én felsóhajtottam. 

- Tudom, hogy hibát követtem el, de hidd el, nem akartam. Én szeretlek, Hope. -suttogta. Már épp megszólaltam volna, de ő megcsókolt... Mielőtt bármit tehettem volna, kinyílt az ajtó.

- Hope Emerson, az én lakásomban?! -fordultam a hang felé.

- Anya? -kérdeztem kissé félve, mire Joe elengedett. Pár másodpercig még nézett rám, aztán anyámat kikerülve, távozott. Nagy levegőt vettem, és nyeltem egyet. 

- Ezek után képes vagy idejönni és az otthonodnak nevezni ezt a helyet? -kérdeztem felvont szemöldökkel. Erre nem volt szava. Lerakta a kezében lévő bőröndöt és elindult kifelé.

- Gondoltam örülnél, ha karácsonyra hazajönnék. -mondta szinte könnyezve. Majd belegondoltam...Holnap karácsony? Az lehetetlen... Ránéztem a falon lévő órára. Délután négy volt. A telefonhoz nyúltam és tárcsázni kezdtem.
- Apu, mit szólnál egy karácsonyi bevásárláshoz? -kérdeztem mosolyogva. A hangjából ítélve, nagyon örült, hogy felhívtam. A válasz persze igen volt, így rögtön mentem is készülődni. Lefürödtem, felvettem valami kényelmes ruhát, és a táskámba beraktam néhány kelléket, mint például a telefon. Mindezek után, apám is ideért a házhoz. A kocsiban ülve, végig azon gondolkoztam kinek mit kéne venni karácsony alkalmából. Viszont eleve azt nem tudtam, hogy Joe-nak kéne venni ajándékot, vagy ne?
- Megjöttünk. -zökkentett ki apám a gondolataimból.

A bevásárlás végén apum hazavitt. Nem maradhatott itt, ugyanis "sürgősen" mennie kellett... Ezen kívül, örültem, hogy az ajándék választáson túlestem. Anyámnak egy nyakláncot vettem. Ezüst színű, de persze nem igazi. Egy ló alakú medál lóg rajta.  Chanell-nek azt a sminkkészletet vettem meg amiért már vagy egy éve könyörög. Végül Joe-nak egy karórát vettem, viszont ezek után már Aarone-nak is vettem egy új pórázt. Apámnak nem tudtam mit venni. Ő azt mondta, neki semmi nem kell, csak hogy mindig az ő kislánya maradjak. Pont felértem a szobámba, mire megszólalt a telefonom.
- Igen? -Chanelle volt az.
- Hope, azonnal ki kell jönnöd a teraszra. -mondta kissé remegő hangon, mire én azonnal a terasz felé indultam...

9. Fejezet - Az ismeretlen város

- Joe szemszöge -

- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt kéne tennünk. -mondtam bizonytalanul Vicky-nek miközben leültem a verandán lévő padra. Ő kissé furcsa tekintettel nézett rám.

- Joe. Nézz rám. Hope-ról van szó! Csak nem hagyhatod ott a Taylor testvérekkel! -mondta biztatóan miközben leült mellém. Már pont ellenkezni kezdtem volna amikor kinyílt a bejárati ajtó. Bent Hope-ot pillantottuk meg amint ijedt tekintettel néz ránk. Már pont felálltam mire ő becsapta előttem az ajtót és már csak azt lehetett hallani ahogy elrohan. Vicky-re néztem.

- Vicky szemszöge -

Megforgattam a szememet, majd az ijedt barna hajú után indultam. Kissé ideges lettem amikor nem találtam a földszinten sehol, így kimentem a hátsókertbe.

- Hope Adrienne Emerson, ha idejössz, jobban jársz. -mondtam megállva a kert közepén. Ő egy fa mögül előhúzódott és a földre szegezte a tekintetét. Éreztem, hogy fél. De hogy mitől, azt nem értettem. Hisz mi csak segítünk neki.

- Miért félsz ennyire?

- És még ilyet kérdezel?! -akadt ki. - Altatót raktok a teámba, hagytok leesni a lépcsőn és folyton folyvást veszélybe sodortok! Én nem akarok ilyen életet, Vicky! Menj el! -

mikor ezeket a szavakat kimondta, úgy éreztem igaza van. Amíg én nem jöttem ide, és próbáltam bevonni az életembe, addig jó sorsa volt. De most...

- Jó. Elmegyek. -mondtam miközben lehajtottam a fejemet. Éreztem, hogy percek kérdése és sírni kezdek, így amilyen gyorsan csak lehetett, visszamentem a verandára. Joe aggódó tekintetével találtam magam szembe. Azonnal átöleltem.

- Vicky mi a baj? -kérdezte, mire én csak megtöröltem a szememet és megcsókoltam. 

- Hope szemszöge -

Végignéztem ahogy csak úgy elrohan. Rosszul éreztem magam, viszont tudtam, hogy így jobb lesz. Befutottam a házba majd megkerestem a vezetékes telefont, és tárcsázni kezdtem.

- Apu, gyere értem...

- De hol vagy?? -tette fel a kérdést, amire nem tudtam válaszolni.

- Én... Én, nem tudom. -mondtam mire leraktam a telefont és a kinti teraszhoz indultam. Mikor kiléptem a házból, meglepő látvány fogadott. Joe a falhoz szorította Vicky-t közben egymás szájában matattak. Még az én megjelenésemnél se hagyták abba, így felvont szemöldökkel néztem tovább,majd inkább elsiettem onnan. Filózni kezdtem azon, hogy David eddig Adammal együtt meg akartak ölni és minden egyéb. Akkor most miért nem? Joe miért akar ennyire megvédeni, ha közben az egykor barátnőmnek nevezett csajjal csókolózik a verandán? 

Út közben rájöttem, hogy azt se tudom merre tartok. Semmi nem volt ismerős errefelé, majd belegondoltam milyen messze hozhattak engem.

Úgy fél órával később, már egy lakottabb területen sétálgattam. Sok érdekes arc ment el mellettem. Majdnem mindenki fiatalnak számított. Viszont volt egy idős hölgy. Rögtön kiszúrtam a tömegből. Miközben továbbmentem, feltűnt, hogy mindig ugyan arra jön amerre én. Gondoltam csak a véletlen műve. De hogy kipróbáljam, megálltam és megvártam amíg elmegy mellettem. De nem így lett.

- Kedvesem, na végre. -kissé furcsán néztem vissza rá. Majd beugrott ki is ő...

- Mrs. Morgan? Chanell nagymamája? -mondtam kissé meglepetten.

- Chanell-t megfenyegették, és ezért nekem kell megfizetnem...

8. Fejezet - A bosszút esküdés

- Hope szemszöge -

2 hónap múlva :

Épp az ágyamon feküdtem és néztem a plafont miközben Joe kezét szorítottam. Alig 10 perce jöttem haza, ugyanis egészen eddig kómában feküdtem a kórházban. Nem tudtam mi történt körülöttem, viszont amikor végre felkeltem, Joe-t és Chanell-t láttam magam mellett. És mindent elmondtak. Elmondták mi történt velem és hogy Vicky mit csinált Chanell anyukájával, aki szerencsére túlélte, de a kórházból még mindig nem jöhet ki. Ezek után úgy éreztem, a hátralévő életemet ebben a szobában akarom leélni, ahol senki nem bánthat. De rájöttem, hogy ez nem fog menni, mert előbb- vagy utóbb ki kell innen mozdulnom. 

- Minden oké? -kérdezte Joe miután végignézett tekintetemen. Én csak némán bólintottam egyet, majd felültem és hozzá bújtam.

- Félek Vicky-től... -böktem ki végül, mire ő válasz képen csak magához szorított és puszit nyomott a homlokomra.

Alig fél órával később, erőt vettem magamon és kikászálódtam a puha ágyikómból... Bár semmi kedvem sem volt. Amint felálltam, hirtelen rossz érzés kapott el. Próbáltam nem törődni vele, így tovább folytattam a lépcsőhöz vezető utamat. Ahogy odaértem, végignéztem az egyre lejjebb menő sorokat. Alig léptem le a második "fokra", de úgy éreztem, hogy kimegy a lábam alól a talaj. Nekidőltem a falnak és leültem a lépcsőre. Joe nem értette mit csinálok.

- Nincs... Semmi baj. -mondtam gyorsan, mielőtt megint aggodalmaskodni kezdene. Nem mondott semmit, csak kikerült és lement a földszintre. Egy pillanatra meglepődtem, majd folytattam azt, amihez a legjobban értettem amikor egyedül voltam: Gondolkoztam. Mit akarhat Vicky tőlem? Miért tud ennyi mindent rólam és miért tette ezt Chanell-el?
- Gondoltam innál valamit. -jött vissza Joe és egy bögrét nyújtott felém. Én kissé meglepetten, de elvettem tőle. Ezután ő leült elém.

- Chanell szemszöge -

Amióta kiléptem a kórházból, azóta csak a parkolóban ácsorgok és azt várom, anyám hátha kijön onnan és átölel, mondván hogy jól van. De tudom, hogy ez úgysem fog megtörténni... Az ember mégis reménykedik az álmaiban. Még álldogáltam ott pár percet, majd elindultam hazafelé. Az út alatt szinte semmin sem gondolkoztam. Csak lépkedtem és néztem a körülöttem lévő tájat. Délután felé járt, így a nap lemenőben volt. A szél megcsapta a fák ágait így azokról szeretettel hullottak le a különböző formájú levelek. Sétálás közben hirtelen megálltam és magam elé néztem. Hope lakása előtt voltam. Gondoltam, ha már ide bukkantam ki, megnézem hogy van. Már épp nyomtam volna le a kapukilincset mikor valaki megszólalt mögöttem.
- Biztos vagy te ebben? -lassan megfordultam a hang irányába. Vicky volt az. A kapunak dőlve ácsorgott ott és mosolygott. Válasz nélkül kinyitottam a kaput és berohantam a házba.
- Hope! -kiabáltam el magam. Semmi válasz nem jött. Körülnéztem, majd amikor senkit sem találtam, elindultam felfelé. A lépcsőn tea folydogált és jó pár szilánk volt körülötte. Meglepetten hátrálni kezdtem, majd kisiettem a házból. Ismét kimentem a kapuhoz és odasétáltam a még mindig ott álló Vicky-hez.
- Mit csináltál vele?! -kérdeztem dühösen.
- Odavittem ahol sose fogod megtalálni. -nevetett. Majd szinte gondolkodás nélkül rávágtam a választ.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni Vicky Brown.
- És mégis mit fogsz tenni? Ellenem nem tudsz semmit tenni. -mondta mire én csak úgy simán kikerültem őt. Hallottam hogy utánam jön, ezért megfordultam. Csakhogy nem ő állt ott...

7. Fejezet - A nem várt megmentő

- Hope szemszöge -

...Erőtlenül ültem fel. Mikor körbenéztem egy sötét szobában találtam magam. A mellkasomhoz nyúltam. Éreztem, hogy vérzik. 

- Tudtam, hogy nem szabadott volna bulizni mennem... -mondtam magamnak alig hallhatóan. A sírás kerülgetett. Nekidőltem a mögöttem lévő falnak majd hunyorítani kezdtem, hátha látni fogok bármit is... Mintha egy szoba sarkában ültem volna. Fel akartam állni, de ezt a lábaim máshogy gondolták. Hirtelen megláttam egy fényt. Kissé fájt a szememnek, hisz eddig csak egy nagy feketeséget láttam. Most viszont egy ajtó körvonala rajzolódott ki a szemem előtt. 

- Hope...Hope! -jött oda hozzám egy személy és az arcomat kezdte pofozgatni. Nagyokat pislogtam mire az előttem lévő személyre tudtam figyelni. Egy kétségbeesett tekintet. Amelyet oly ritkán láttam.

- Chanell? -böktem ki végül. Ő elmosolyodott majd a nyakamba borult.

- Gyere, menjünk el innen. -sürgetett mire megfogta a kezemet és segített felállni. Alig éreztem a végtagjaimat, de valahogy mégis elindultam. Szinte forgott velem a világ. 

- Chanell, hol vagyunk? -kérdeztem kissé halkan.

- Ezt nehéz lenne megmagyarázni. De ne aggódj, nem messze! Mindjárt otthon vagyunk. -mondta nyugtatóan majd tovább húzott maga után. Legszívesebben itt helyben lefeküdtem volna a földre és mély álomba ringattam volna magam. Viszont erre nem volt sok esélyem. Hirtelen Aarone ugatását hallottam. Kirántottam a kezemet "barátnőm" szorításából majd körbenéztem. A kapu előtt álltam és a kutyám vadul ugatott. Benyitottam, térdre ereszkedtem mire Aarone azonnal rám vetette magát. Én a nyakába borultam majd megsimogattam a fejét. 

- Ne hagyj cserben... -kérleltem a fülébe súgva mire összeestem. 

- Chanell szemszöge -

- Hope! -kiáltottam mire odarohantam földön heverő lányhoz. Eszméletlenül feküdt előttem. Nem tudtam mit tegyek. 

- Adam, miért kellett ezt tenned?! -mondtam magamnak felháborodva, majd a zsebemhez nyúltam és kivettem a telefonomat. Szerencsémre pont lemerült... Ekkor Hope zsebéhez nyúltam és kivettem az ő telefonját. Azt gondoltam nem szabadott volna, de ez most vészhelyzet volt. Tárcsázni kezdtem a 112-t. Szinte azonnal felvették.

- Hallo, kit kapcsolhatunk? -kérdezte egy női hang.

- Jó napot, kérem a mentőket! -mondtam kétségbeesett hangon. Másodpercekkel később már egy férfival beszéltem a mentősök egyik tagjával. Elmondtam neki, hogy hol vagyunk és mi történt. Persze részleteket nem mondhattam... Hirtelen egy lány rohant oda mögém.

- Jézusom mit tettél?! -kiabált rám. Hosszú barna haja volt. Ráeszméltem, hogy ez az a lány akitől félni kéne. Felálltam Hope mellől majd kissé meghátráltam.

- Én...én... -nem jött több szó a számra. Lesokkoltam. Tudtam mikre képes ez a lány. Féltem tőle.

- Chanell Morgan, ezt még nagyon megbánod! -mondta dühös tekintettel.

- Nem én tehetek róla! Az egész Adam és David hibája! Ők akarták megölni! -mondtam kiabálva. A lánynak erre nem volt szava. Mély levegőt vett, sarkon fordult majd elrohant. Ebben a pillanatban a mentősök is megérkeztek. Hope-ot egy hordágyra rakták és berakták a kocsiba. Mindezt tehetetlenül néztem végig. Azt mondták nem mehetek vele. Mikor a szirénák zaja elhalkult a távolban, a mellettem álló kutyára néztem. Ő lehajtva a fejét visszaballagott a fenyők sora alá. Mély levegőt véve én is elindultam. Magam mögött becsuktam a kaput, majd a kezemre néztem.

- Ó, ne... -sóhajtottam fel majd ráeszméltem, hogy Hope telefonja nálam maradt. Zsebre vágtam majd a Taylor ház felé indultam. Ahonnan nem rég eljöttem... Percek alatt odaértem, majd kopogás és csöngetés nélkül berontottam a házba. A pince felé vettem az irányt ahol hallottam, hogy Adam és David épp egymás vérét szívják. Mikor leértem, teljes csönd honolt végig a helységben. A két fiú rám szegezte a tekintetét, majd Adam elém lépett.

- Hogy vihetted el innen?! Hisz megbeszéltük, hogy eltesszük láb alól! -förmedt rám, mire én meghátráltam.

- De hisz... Ő egyszer a mindent jelentette nekem... -mondtam halkan. Adam épp megütni készült volna, de David lefogta. Több se kellett, kifutottam az épületből. Mögöttem csak azt hallottam, hogy Állj meg, azonnal gyere vissza! És társai... Semmi nem tudott volna rávenni, hogy megálljak. Már messze a Taylor testvérektől, miután észbe kaptam, azt vettem észre hogy egy mező közepén állok levegő után kapkodva. A zsebemben hirtelen Hope telefonja kezdett rezegni. Elővettem és megnéztem a kijelzőjét. Vicky.

- Igen? -szóltam bele miután felvettem.

- Csak fordulj hátra. -mondta egy nevetés kíséretében. Elvettem a telefont a fülem mellől, majd megfordultam. Mögöttem Vicky állt aki anyám fejéhez fegyvert fogott.
- CHANELL! -ordította felém, mire a mellette álló lány, meghúzta a ravaszt...

6. Fejezet - Botrányba fulladt buli

...Kinyomtam a hívást majd Vicky felé néztem. Ő értetlen képet vágott mire én átöleltem.

- Sajnálom, rohannom kell. Apám valamin nagyon kiakadt... -ő is elköszönt tőlem majd futásnak eredtem. Közel voltam a házunkhoz így nem kellett sokáig fárasztanom a lábamat. A kapunál már láttam azt az ideges arcot amit apám szokott vágni. Szinte félve álltam elé.

- Hogy tehetted ezt anyáddal?! -kezdett is bele szinte ordítva. Kissé meghátráltam, majd kérdőn néztem rá.

- Ne add be nekem a jó kislányt! Azt mondtad anyád hazudott a bank igazgatónak, közben pedig Te voltál. Lányom, nagy slamasztikában vagy.

- Hogy mi?! -kérdeztem vissza meglepődve. Adam apjával szinte soha nem beszéltem még. Főleg nem hazudtam neki. Ő viszont tovább kezdett arról beszélni, hogy csak én lehettem. Csak én zsebelhettem ki őt miközben a szemébe hazudtam. 

- Apa miről beszélsz? Mostanában nem is voltam máshol csak az utcákon! Nem a bankba... -mondtam undorodva a szótól. Erre ő hirtelen elszomorodott és komoly arccal rám nézett.

- Hope, ezt nem néztem volna ki belőled. Biztos a mostani társaság az oka. Jobb lesz ha velük nem találkozol többet. -elakadt a maradék szavam. Összeszorítottam a számat majd dühösen néztem rá.

- Elhagytad anyát, és a szülinapomon részeg voltál és azt mondtad nem érzel a lányodnak! Ezek után ne várd el, hogy hallgassak rád. -mondtam majd bementem a kertbe, utána bekulcsoltam előtte a kaput. 

- Hope azonnal engedj be! -kiabált utánam idegesen mikor már majdnem beértem a házba.

- Ez már az én házam! -kiabáltam neki vissza kissé flegmán. Bementem a házba majd ránéztem a faliórára. Még csak háromnegyed hat volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Bementem a nappaliba majd levetettem magamat a kanapéra. Elővettem a telefonomat majd tárcsázni kezdtem. Alig csörgött hármat, de már fel is vette az illető.

- David! Kérdezni szeretnék valamit. -mondtam mire akaratlanul is a számra haraptam.

- Hope, szia. Kissé meglep, de persze. -válaszolta nevetve.

- Az egész városban Te ismered legjobban a bulis helyeket.

- Ezt jól tudod. Ma is lesz egy. Netán a jó kislány fajtád bevállalna egy bulit? -kérdezte nevetve mire én egy kisebb komolysággal a hangomban rávágtam, hogy igen. 

Egy órával később egy fehér könyökig érő pólóban és egy fekete rövidnek mondható szoknyában sétáltam a főúton David mellett. Az eddigi bulis sikereiről áradozott amiken én csak nevetni tudtam. Nem sokkal később egy jó magas épület előtt álltunk. Tisztán hallottam a bentről áradó zenét. Mintha egy mélynyomó mellett állnék. Kissé meghátráltam, és végig futott az agyamon, hogy én ezt biztos akarom? Választásom viszont nem volt, ugyanis David megragadta a csuklómat és behúzott maga után az épületbe. A zene még hangosabb volt, semmi mást nem lehetett hallani. Látásra szinte a fél tömeg részeg volt. David egészen a bárpultig ráncigált. Ott kért a pultostól két vodkát amiből az egyiket a kezembe nyomta, majd koccintott velem. Miután egy egész üveget "lehúztam", bementünk a tömegbe és táncolni kezdtünk.

Már eltelhetett pár óra, viszont én a világról sem tudtam. Nem tudtam hol vagyok. Alig tudtam mit csinálok. Csak azzal voltam tisztában, hogy részeg vagyok.

- Író szemszöge -

Hope csak úgy állt a tömegben. Körbenézett majd mikor megpillantotta David-et, odament hozzá.

- Gyere ki velem. -súgta a fülébe majd maga után húzva kivergődtek a tömeg közül és elindultak a kijárat felé. A pult mellett elmenve, Hope felkapott egy alkoholos üveget, majd  kicsapva az ajtót, kiértek az épület mögé. A lány egyszer csak elkezdett nevetni.

- Nagyon állat ez a buli. -nevetett tovább, majd elkezdett sétálni. David szótlanul követte őt. Egészen egy kisebb épületig sétáltak amibe be is mentek. Mikor egy téglafal mellé értek, David hirtelen a lány elé állt és ránézett.

- Sajnálom. -mondta mire megcsókolta. Hope viszonozta a csókját majd értetlenül nézett rá. Mikor David elnézett a válla felett, ő is megfordult mire egy csapást érzett a mellkasán. Nem is kellett több, azonnal a földre esett...

5. Fejezet- A titokzatos telefonáló

...Mintha egy álomba lettem volna, amikor ezeket a szavakat kimondta. Hihetetlenül jó érzés volt.  Még pár pillanatig magánál tartott, majd végül elengedett. Ezután nem tudtam mit mondani. Joe elindult a konyhájuk felé majd én követtem. Hirtelen feltűnt, hogy megy a tévé de rajtunk kívül egy lélek sincs a házban.

- Szüleid nincsenek itthon? -kérdeztem kissé félve a válaszától.

- Nyaralnak. Csak egy hét múlva jönnek haza. -mondta rám mosolyogva. Én bólintottam egyet. Nem sokkal később egy pohár vizet nyomott a kezembe.

- Gondoltam szomjas vagy. -nevette el magát mire én elmosolyodtam. 

Fél órával később már az utcán voltam. Gondoltam átmegyek Vicky-hez és megköszönöm amit értem tett a nap folyamán. Megnéztem a telefonomon az időt. Már estefelé járt az idő. Töprengeni kezdtem rajta, hogy talán ilyenkor már nem kéne "zaklatnom" másokat. Viszont mire a gondolatmenetem végére értem, már a házuk előtt álltam. Pont becsöngettem volna mire láttam, hogy az ablakban Vicky néz rám. Halványan elmosolyodtam és intettem neki. Ő széles mosollyal rohant az ajtóhoz és jött ki elém.

- Hope, szia! -köszönt rám kedves hangon.

- Bocsáss meg, hogy ilyenkor zavarlak, csak meg akartam köszönni azt amit ma értem tettél. -kezdtem rögtön a mentegetőzésbe. Ő viszont csak legyintett egyet. Öt perc után közösen megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Hazafelé menet szinte kicsattantam az örömtől. Mikor beléptem a házba hirtelen megéheztem.

- Anya! -kiáltottam el magam. Gondoltam hátha csinál valami vacsorát. Nem jött válasz így ismét kiáltottam. Mikor most se hallottam magamon kívül hangot, felmentem az emeletre. Kissé sötét volt, de nem olyannyira hogy ne lássak semmit. Benyitottam anyám szobájába. Egy lélek sem volt ott. Az ablak nyitva volt amin bejött a szellő. Az ágyon megpillantottam egy fehér lapocskát. Viszonylag kicsi volt. 

Nem akartál velem jönni, így egyedül kellett megtennem az utamat. Sajnálom, hogy csak  így magadra hagytalak. Nagy lány vagy, boldogulsz egyedül is.

Hiányozni fogsz lányom.

Puszi: Anya

A lélegzetem megakadt miközben a sorokat olvastam. Egyedül voltam az egész házban. Nyomasztó érzés volt. A lapot ketté téptem és visszadobtam az ágyra. Kimentem a szobából majd magam mögött becsaptam az ajtót. Hogy hagyhatott csak így itt? Ezt nem néztem volna ki belőle...Nem tudtam másra gondolni. Lementem a földszintre és a teraszajtóhoz ballagtam. Lenyomtam a kilincset majd kiálltam a teraszra.

- Aarone! Vacsora! -kiáltottam ki a kertbe. Pillanatokba se tellett, de a kutyám már azonnal előttem teremt. Beengedtem a lakásba, és ott adtam oda neki az esti adagját. Bementem a konyhába, majd kivettem a hűtőből két szendvicshez való hozzátevőt. Percekkel később már az asztalnál ültem és eszegettem a saját készítésű vacsorámat. Csend honolt végig az egész helyiségben. Csak azt lehetett hallani amint Aarone jóízűen ropogtatja a tápot. Felálltam az asztaltól és a tányéromat beraktam a mosogatócsapba. Elvettem a kutya elől a tálat ami szinte már csillogott, olyan fényesre nyalta Aarone. A tálat elraktam a szokásos helyre majd kedvtelenül felballagtam az emeletre. A kutyám érdekesen pillantott utánam. Gondoltam nem tudja mire vélni, hogy most az egyszer nem küldöm ki éjszakára. Több se kellett neki, azonnal felrohant utánam a szobába. Felugrott mellém az ágyra, majd mint a jó kutyák, csillogó szemekkel nézett rám. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el és simogassam meg a fejét. Erőtlenül átöltöztem a pizsamámba, majd bebújtam a takaró alá. Aarone odabújt a hasamhoz. Nagy kutya volt, mégis aranyosan tudott viselkedni. Miközben ezen gondolkodtam, lehunytam a szemem majd álomba merültem. 

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem fel. Csukott szemmel tapogattam végig az éjjeliszekrényemet, majd szerencsémre a kezem közé akadt. Felvettem, majd a fülemhez tartottam a készüléket.

- Igen? -mondtam álmosan.

- Hope! Ne aludj! Itt vagyok előttetek. -mondta egy ismerős hang nevetve.

- Vicky...! -mondtam szinte kiáltva miközben hirtelen felültem az ágyon. Ő erre csak még jobban nevetni kezdett.

- Nagyon sajnálom, azonnal ott vagyok. -mondtam miközben felálltam és a szekrényemhez siettem. A telefont ledobtam az ágyra majd elkezdtem öltözködni. Mikor készen voltam, megfogtam a telefont és a szokásos módon zsebre vágtam. Miközben mosakodni kezdtem, ráeszméltem, hogy Aarone nem volt mellettem. Kissé meglepődtem. Befejezve a fogmosást, lesiettem az emeletről. Mire az ajtóhoz értem, meglepő látvány fogadott.

- Aarone, hát veled mi lett? -néztem rá meglepődve. Az ajtóban ült, szájában a pórázzal. Megvakargattam a fülét majd odabújva hozzá, megígértem neki, hogy ma még elmegyünk sétálni. Ezek után, felegyenesedtem és kirohantam az udvarra. Azonnal kinyitottam a kaput és Vicky-re néztem. Elmondhatatlanul nézett ki. Szinte ragyogott.

- Sajnálom! Tegnap elég bajos napom volt aztán este... -mondtam zihálva.

- Az anyukád itt hagyott. -fejezte be a mondatomat kissé szomorkásan. Eltűnődtem rajta, hogy honnan tudhat mindent? Hisz itt sem volt. Ennek ellenére jól esett, hogy végre olyasvalakivel barátkozhatok aki jót akar...Legalábbis szerintem. Beinvitáltam a lakásba, majd amikor meglátta Aarone-t azonnal "felsikított".

- Istenem, de aranyos vagy! Hope, ugye elvisszük sétálni?! -kérlelte ragyogó szemekkel. Én elnevettem magamat majd bólintottam. Kivettem a kutya szájából a pórázt majd felraktam rá és már útnak is indultunk. Út közben Vicky-nek be nem állt a szája. Mindent elmesélt ami csak eszébe jutott. Majd rájöttem, hogy három napja még egy visszahúzódó lány volt, ma meg már viszont be nem áll a szája. Mosolyognom kellett.

Fél órával később a séta után, hazavittük Aarone-t. Mi viszont ismét elindultunk valamerre.

- Meglásd jó lesz! Egy erdő teli madarakkal és egy vonatsín van a közepén. Egyszerűen csodásan néz ki!... Szerintem. -tette hozzá. Erre mind a ketten elnevettük magunkat. Ahhoz képest, hogy nyár volt, kissé hűvösebb volt az idő mint eddig, de nem sokkal. Miközben sétáltunk észrevettem, hogy Vicky hirtelen abbahagyta a beszédet és csak nézelődött. Én is körbenéztem, majd rájöttem, hogy ez az a hely amiről az előbb úgy áradozott. Tényleg szép látványt nyújtott. Sétálgattunk már pár perce mire odaértünk a sínek kezdőpontjához. Mindketten felálltunk az egyik oldalára és miközben mentünk, próbáltunk egyensúlyban maradni. Mikor meguntuk, elnevettük magunkat majd leültünk.

- Sosem volt még ilyen barátnőm akivel így el tudtam szórakozni. -szólalt meg halkan Vicky. Jó érzés volt, amikor ezt kimondta. Hazafelé menet már mind a ketten beszéltünk. Nem volt olyan téma amit nem fejeztünk volna be pár mondat után. Mikor már az utcánk közelében jártunk, hirtelen megcsörrent a telefonom. Elnézést kértem, majd felvettem.

- Hallo? -szóltam bele.

- Hope Emerson! Azonnal gyere ide. Beszélnünk kell, és ezúttal ez komoly. -szólt vissza egy ismerős hang...