10. Fejezet - A karácsonyi bevásárlás

- Joe szemszöge -

...Hirtelen ellöktem magamtól Vicky-t. Nem értettem mit csinálok. Azonnal elkezdtem Hope után futni. Egyszerűen sehol se találtam. Egy számára ismeretlen városba elrángattuk, aztán elindult ki tudja hova. Reménytelennek találtam, hogy valaha meg fogom találni. Már lassan odáig folyamodtam, hogy embereket kérdezek meg, nem-e látták valamerre. Egy hölgy látta. Elmondta merre ment. Alig pár perc után, megláttam. Egy szőke hajú sránc épp elrángatta. De... Olyan volt, mintha Hope rám nézett volna.

- Segíts... -tátogta felém. Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá. Ekkor a srác ellökte Hope-ot és elém állt. Amikor közel értem hozzá, láttam ki is ő. 

- David Taylor?! -kérdeztem meglepve. Erre csak egy mosolyt kaptam, majd félreállt. Azonnal odarohantam a földön heverő Hope-hoz. Karjaimba vettem és aggódó pillantást vetettem rá. Végigsimítottam az arcán, de ő elvette a kezemet és megrázta a fejét.

- Csak vigyél haza, kérlek. -mondta, miközben becsukta a szemét és szuszogni kezdett. 

- Hope szemszöge -

Pár nappal később:

A konyhában álltam és éppen szendvicset csináltam magamnak. Joe még mindig ott állt mellettem. Megfogadta, hogy addig nem hagy békén amíg nem szólok hozzá, ugyanis amióta hazahozott, egy szót se szólok hozzá. Most éppen azon gondolkodtam, egy mondatot azért mégis csak ki kéne bökni.

- Nem fogsz szóba állni velem, igaz?

- Menj el, Joe. -néztem rá unottan. Erre ő nagyon meglepődött. Kissé közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezemet. Én felsóhajtottam. 

- Tudom, hogy hibát követtem el, de hidd el, nem akartam. Én szeretlek, Hope. -suttogta. Már épp megszólaltam volna, de ő megcsókolt... Mielőtt bármit tehettem volna, kinyílt az ajtó.

- Hope Emerson, az én lakásomban?! -fordultam a hang felé.

- Anya? -kérdeztem kissé félve, mire Joe elengedett. Pár másodpercig még nézett rám, aztán anyámat kikerülve, távozott. Nagy levegőt vettem, és nyeltem egyet. 

- Ezek után képes vagy idejönni és az otthonodnak nevezni ezt a helyet? -kérdeztem felvont szemöldökkel. Erre nem volt szava. Lerakta a kezében lévő bőröndöt és elindult kifelé.

- Gondoltam örülnél, ha karácsonyra hazajönnék. -mondta szinte könnyezve. Majd belegondoltam...Holnap karácsony? Az lehetetlen... Ránéztem a falon lévő órára. Délután négy volt. A telefonhoz nyúltam és tárcsázni kezdtem.
- Apu, mit szólnál egy karácsonyi bevásárláshoz? -kérdeztem mosolyogva. A hangjából ítélve, nagyon örült, hogy felhívtam. A válasz persze igen volt, így rögtön mentem is készülődni. Lefürödtem, felvettem valami kényelmes ruhát, és a táskámba beraktam néhány kelléket, mint például a telefon. Mindezek után, apám is ideért a házhoz. A kocsiban ülve, végig azon gondolkoztam kinek mit kéne venni karácsony alkalmából. Viszont eleve azt nem tudtam, hogy Joe-nak kéne venni ajándékot, vagy ne?
- Megjöttünk. -zökkentett ki apám a gondolataimból.

A bevásárlás végén apum hazavitt. Nem maradhatott itt, ugyanis "sürgősen" mennie kellett... Ezen kívül, örültem, hogy az ajándék választáson túlestem. Anyámnak egy nyakláncot vettem. Ezüst színű, de persze nem igazi. Egy ló alakú medál lóg rajta.  Chanell-nek azt a sminkkészletet vettem meg amiért már vagy egy éve könyörög. Végül Joe-nak egy karórát vettem, viszont ezek után már Aarone-nak is vettem egy új pórázt. Apámnak nem tudtam mit venni. Ő azt mondta, neki semmi nem kell, csak hogy mindig az ő kislánya maradjak. Pont felértem a szobámba, mire megszólalt a telefonom.
- Igen? -Chanelle volt az.
- Hope, azonnal ki kell jönnöd a teraszra. -mondta kissé remegő hangon, mire én azonnal a terasz felé indultam...

9. Fejezet - Az ismeretlen város

- Joe szemszöge -

- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt kéne tennünk. -mondtam bizonytalanul Vicky-nek miközben leültem a verandán lévő padra. Ő kissé furcsa tekintettel nézett rám.

- Joe. Nézz rám. Hope-ról van szó! Csak nem hagyhatod ott a Taylor testvérekkel! -mondta biztatóan miközben leült mellém. Már pont ellenkezni kezdtem volna amikor kinyílt a bejárati ajtó. Bent Hope-ot pillantottuk meg amint ijedt tekintettel néz ránk. Már pont felálltam mire ő becsapta előttem az ajtót és már csak azt lehetett hallani ahogy elrohan. Vicky-re néztem.

- Vicky szemszöge -

Megforgattam a szememet, majd az ijedt barna hajú után indultam. Kissé ideges lettem amikor nem találtam a földszinten sehol, így kimentem a hátsókertbe.

- Hope Adrienne Emerson, ha idejössz, jobban jársz. -mondtam megállva a kert közepén. Ő egy fa mögül előhúzódott és a földre szegezte a tekintetét. Éreztem, hogy fél. De hogy mitől, azt nem értettem. Hisz mi csak segítünk neki.

- Miért félsz ennyire?

- És még ilyet kérdezel?! -akadt ki. - Altatót raktok a teámba, hagytok leesni a lépcsőn és folyton folyvást veszélybe sodortok! Én nem akarok ilyen életet, Vicky! Menj el! -

mikor ezeket a szavakat kimondta, úgy éreztem igaza van. Amíg én nem jöttem ide, és próbáltam bevonni az életembe, addig jó sorsa volt. De most...

- Jó. Elmegyek. -mondtam miközben lehajtottam a fejemet. Éreztem, hogy percek kérdése és sírni kezdek, így amilyen gyorsan csak lehetett, visszamentem a verandára. Joe aggódó tekintetével találtam magam szembe. Azonnal átöleltem.

- Vicky mi a baj? -kérdezte, mire én csak megtöröltem a szememet és megcsókoltam. 

- Hope szemszöge -

Végignéztem ahogy csak úgy elrohan. Rosszul éreztem magam, viszont tudtam, hogy így jobb lesz. Befutottam a házba majd megkerestem a vezetékes telefont, és tárcsázni kezdtem.

- Apu, gyere értem...

- De hol vagy?? -tette fel a kérdést, amire nem tudtam válaszolni.

- Én... Én, nem tudom. -mondtam mire leraktam a telefont és a kinti teraszhoz indultam. Mikor kiléptem a házból, meglepő látvány fogadott. Joe a falhoz szorította Vicky-t közben egymás szájában matattak. Még az én megjelenésemnél se hagyták abba, így felvont szemöldökkel néztem tovább,majd inkább elsiettem onnan. Filózni kezdtem azon, hogy David eddig Adammal együtt meg akartak ölni és minden egyéb. Akkor most miért nem? Joe miért akar ennyire megvédeni, ha közben az egykor barátnőmnek nevezett csajjal csókolózik a verandán? 

Út közben rájöttem, hogy azt se tudom merre tartok. Semmi nem volt ismerős errefelé, majd belegondoltam milyen messze hozhattak engem.

Úgy fél órával később, már egy lakottabb területen sétálgattam. Sok érdekes arc ment el mellettem. Majdnem mindenki fiatalnak számított. Viszont volt egy idős hölgy. Rögtön kiszúrtam a tömegből. Miközben továbbmentem, feltűnt, hogy mindig ugyan arra jön amerre én. Gondoltam csak a véletlen műve. De hogy kipróbáljam, megálltam és megvártam amíg elmegy mellettem. De nem így lett.

- Kedvesem, na végre. -kissé furcsán néztem vissza rá. Majd beugrott ki is ő...

- Mrs. Morgan? Chanell nagymamája? -mondtam kissé meglepetten.

- Chanell-t megfenyegették, és ezért nekem kell megfizetnem...

8. Fejezet - A bosszút esküdés

- Hope szemszöge -

2 hónap múlva :

Épp az ágyamon feküdtem és néztem a plafont miközben Joe kezét szorítottam. Alig 10 perce jöttem haza, ugyanis egészen eddig kómában feküdtem a kórházban. Nem tudtam mi történt körülöttem, viszont amikor végre felkeltem, Joe-t és Chanell-t láttam magam mellett. És mindent elmondtak. Elmondták mi történt velem és hogy Vicky mit csinált Chanell anyukájával, aki szerencsére túlélte, de a kórházból még mindig nem jöhet ki. Ezek után úgy éreztem, a hátralévő életemet ebben a szobában akarom leélni, ahol senki nem bánthat. De rájöttem, hogy ez nem fog menni, mert előbb- vagy utóbb ki kell innen mozdulnom. 

- Minden oké? -kérdezte Joe miután végignézett tekintetemen. Én csak némán bólintottam egyet, majd felültem és hozzá bújtam.

- Félek Vicky-től... -böktem ki végül, mire ő válasz képen csak magához szorított és puszit nyomott a homlokomra.

Alig fél órával később, erőt vettem magamon és kikászálódtam a puha ágyikómból... Bár semmi kedvem sem volt. Amint felálltam, hirtelen rossz érzés kapott el. Próbáltam nem törődni vele, így tovább folytattam a lépcsőhöz vezető utamat. Ahogy odaértem, végignéztem az egyre lejjebb menő sorokat. Alig léptem le a második "fokra", de úgy éreztem, hogy kimegy a lábam alól a talaj. Nekidőltem a falnak és leültem a lépcsőre. Joe nem értette mit csinálok.

- Nincs... Semmi baj. -mondtam gyorsan, mielőtt megint aggodalmaskodni kezdene. Nem mondott semmit, csak kikerült és lement a földszintre. Egy pillanatra meglepődtem, majd folytattam azt, amihez a legjobban értettem amikor egyedül voltam: Gondolkoztam. Mit akarhat Vicky tőlem? Miért tud ennyi mindent rólam és miért tette ezt Chanell-el?
- Gondoltam innál valamit. -jött vissza Joe és egy bögrét nyújtott felém. Én kissé meglepetten, de elvettem tőle. Ezután ő leült elém.

- Chanell szemszöge -

Amióta kiléptem a kórházból, azóta csak a parkolóban ácsorgok és azt várom, anyám hátha kijön onnan és átölel, mondván hogy jól van. De tudom, hogy ez úgysem fog megtörténni... Az ember mégis reménykedik az álmaiban. Még álldogáltam ott pár percet, majd elindultam hazafelé. Az út alatt szinte semmin sem gondolkoztam. Csak lépkedtem és néztem a körülöttem lévő tájat. Délután felé járt, így a nap lemenőben volt. A szél megcsapta a fák ágait így azokról szeretettel hullottak le a különböző formájú levelek. Sétálás közben hirtelen megálltam és magam elé néztem. Hope lakása előtt voltam. Gondoltam, ha már ide bukkantam ki, megnézem hogy van. Már épp nyomtam volna le a kapukilincset mikor valaki megszólalt mögöttem.
- Biztos vagy te ebben? -lassan megfordultam a hang irányába. Vicky volt az. A kapunak dőlve ácsorgott ott és mosolygott. Válasz nélkül kinyitottam a kaput és berohantam a házba.
- Hope! -kiabáltam el magam. Semmi válasz nem jött. Körülnéztem, majd amikor senkit sem találtam, elindultam felfelé. A lépcsőn tea folydogált és jó pár szilánk volt körülötte. Meglepetten hátrálni kezdtem, majd kisiettem a házból. Ismét kimentem a kapuhoz és odasétáltam a még mindig ott álló Vicky-hez.
- Mit csináltál vele?! -kérdeztem dühösen.
- Odavittem ahol sose fogod megtalálni. -nevetett. Majd szinte gondolkodás nélkül rávágtam a választ.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni Vicky Brown.
- És mégis mit fogsz tenni? Ellenem nem tudsz semmit tenni. -mondta mire én csak úgy simán kikerültem őt. Hallottam hogy utánam jön, ezért megfordultam. Csakhogy nem ő állt ott...

7. Fejezet - A nem várt megmentő

- Hope szemszöge -

...Erőtlenül ültem fel. Mikor körbenéztem egy sötét szobában találtam magam. A mellkasomhoz nyúltam. Éreztem, hogy vérzik. 

- Tudtam, hogy nem szabadott volna bulizni mennem... -mondtam magamnak alig hallhatóan. A sírás kerülgetett. Nekidőltem a mögöttem lévő falnak majd hunyorítani kezdtem, hátha látni fogok bármit is... Mintha egy szoba sarkában ültem volna. Fel akartam állni, de ezt a lábaim máshogy gondolták. Hirtelen megláttam egy fényt. Kissé fájt a szememnek, hisz eddig csak egy nagy feketeséget láttam. Most viszont egy ajtó körvonala rajzolódott ki a szemem előtt. 

- Hope...Hope! -jött oda hozzám egy személy és az arcomat kezdte pofozgatni. Nagyokat pislogtam mire az előttem lévő személyre tudtam figyelni. Egy kétségbeesett tekintet. Amelyet oly ritkán láttam.

- Chanell? -böktem ki végül. Ő elmosolyodott majd a nyakamba borult.

- Gyere, menjünk el innen. -sürgetett mire megfogta a kezemet és segített felállni. Alig éreztem a végtagjaimat, de valahogy mégis elindultam. Szinte forgott velem a világ. 

- Chanell, hol vagyunk? -kérdeztem kissé halkan.

- Ezt nehéz lenne megmagyarázni. De ne aggódj, nem messze! Mindjárt otthon vagyunk. -mondta nyugtatóan majd tovább húzott maga után. Legszívesebben itt helyben lefeküdtem volna a földre és mély álomba ringattam volna magam. Viszont erre nem volt sok esélyem. Hirtelen Aarone ugatását hallottam. Kirántottam a kezemet "barátnőm" szorításából majd körbenéztem. A kapu előtt álltam és a kutyám vadul ugatott. Benyitottam, térdre ereszkedtem mire Aarone azonnal rám vetette magát. Én a nyakába borultam majd megsimogattam a fejét. 

- Ne hagyj cserben... -kérleltem a fülébe súgva mire összeestem. 

- Chanell szemszöge -

- Hope! -kiáltottam mire odarohantam földön heverő lányhoz. Eszméletlenül feküdt előttem. Nem tudtam mit tegyek. 

- Adam, miért kellett ezt tenned?! -mondtam magamnak felháborodva, majd a zsebemhez nyúltam és kivettem a telefonomat. Szerencsémre pont lemerült... Ekkor Hope zsebéhez nyúltam és kivettem az ő telefonját. Azt gondoltam nem szabadott volna, de ez most vészhelyzet volt. Tárcsázni kezdtem a 112-t. Szinte azonnal felvették.

- Hallo, kit kapcsolhatunk? -kérdezte egy női hang.

- Jó napot, kérem a mentőket! -mondtam kétségbeesett hangon. Másodpercekkel később már egy férfival beszéltem a mentősök egyik tagjával. Elmondtam neki, hogy hol vagyunk és mi történt. Persze részleteket nem mondhattam... Hirtelen egy lány rohant oda mögém.

- Jézusom mit tettél?! -kiabált rám. Hosszú barna haja volt. Ráeszméltem, hogy ez az a lány akitől félni kéne. Felálltam Hope mellől majd kissé meghátráltam.

- Én...én... -nem jött több szó a számra. Lesokkoltam. Tudtam mikre képes ez a lány. Féltem tőle.

- Chanell Morgan, ezt még nagyon megbánod! -mondta dühös tekintettel.

- Nem én tehetek róla! Az egész Adam és David hibája! Ők akarták megölni! -mondtam kiabálva. A lánynak erre nem volt szava. Mély levegőt vett, sarkon fordult majd elrohant. Ebben a pillanatban a mentősök is megérkeztek. Hope-ot egy hordágyra rakták és berakták a kocsiba. Mindezt tehetetlenül néztem végig. Azt mondták nem mehetek vele. Mikor a szirénák zaja elhalkult a távolban, a mellettem álló kutyára néztem. Ő lehajtva a fejét visszaballagott a fenyők sora alá. Mély levegőt véve én is elindultam. Magam mögött becsuktam a kaput, majd a kezemre néztem.

- Ó, ne... -sóhajtottam fel majd ráeszméltem, hogy Hope telefonja nálam maradt. Zsebre vágtam majd a Taylor ház felé indultam. Ahonnan nem rég eljöttem... Percek alatt odaértem, majd kopogás és csöngetés nélkül berontottam a házba. A pince felé vettem az irányt ahol hallottam, hogy Adam és David épp egymás vérét szívják. Mikor leértem, teljes csönd honolt végig a helységben. A két fiú rám szegezte a tekintetét, majd Adam elém lépett.

- Hogy vihetted el innen?! Hisz megbeszéltük, hogy eltesszük láb alól! -förmedt rám, mire én meghátráltam.

- De hisz... Ő egyszer a mindent jelentette nekem... -mondtam halkan. Adam épp megütni készült volna, de David lefogta. Több se kellett, kifutottam az épületből. Mögöttem csak azt hallottam, hogy Állj meg, azonnal gyere vissza! És társai... Semmi nem tudott volna rávenni, hogy megálljak. Már messze a Taylor testvérektől, miután észbe kaptam, azt vettem észre hogy egy mező közepén állok levegő után kapkodva. A zsebemben hirtelen Hope telefonja kezdett rezegni. Elővettem és megnéztem a kijelzőjét. Vicky.

- Igen? -szóltam bele miután felvettem.

- Csak fordulj hátra. -mondta egy nevetés kíséretében. Elvettem a telefont a fülem mellől, majd megfordultam. Mögöttem Vicky állt aki anyám fejéhez fegyvert fogott.
- CHANELL! -ordította felém, mire a mellette álló lány, meghúzta a ravaszt...

6. Fejezet - Botrányba fulladt buli

...Kinyomtam a hívást majd Vicky felé néztem. Ő értetlen képet vágott mire én átöleltem.

- Sajnálom, rohannom kell. Apám valamin nagyon kiakadt... -ő is elköszönt tőlem majd futásnak eredtem. Közel voltam a házunkhoz így nem kellett sokáig fárasztanom a lábamat. A kapunál már láttam azt az ideges arcot amit apám szokott vágni. Szinte félve álltam elé.

- Hogy tehetted ezt anyáddal?! -kezdett is bele szinte ordítva. Kissé meghátráltam, majd kérdőn néztem rá.

- Ne add be nekem a jó kislányt! Azt mondtad anyád hazudott a bank igazgatónak, közben pedig Te voltál. Lányom, nagy slamasztikában vagy.

- Hogy mi?! -kérdeztem vissza meglepődve. Adam apjával szinte soha nem beszéltem még. Főleg nem hazudtam neki. Ő viszont tovább kezdett arról beszélni, hogy csak én lehettem. Csak én zsebelhettem ki őt miközben a szemébe hazudtam. 

- Apa miről beszélsz? Mostanában nem is voltam máshol csak az utcákon! Nem a bankba... -mondtam undorodva a szótól. Erre ő hirtelen elszomorodott és komoly arccal rám nézett.

- Hope, ezt nem néztem volna ki belőled. Biztos a mostani társaság az oka. Jobb lesz ha velük nem találkozol többet. -elakadt a maradék szavam. Összeszorítottam a számat majd dühösen néztem rá.

- Elhagytad anyát, és a szülinapomon részeg voltál és azt mondtad nem érzel a lányodnak! Ezek után ne várd el, hogy hallgassak rád. -mondtam majd bementem a kertbe, utána bekulcsoltam előtte a kaput. 

- Hope azonnal engedj be! -kiabált utánam idegesen mikor már majdnem beértem a házba.

- Ez már az én házam! -kiabáltam neki vissza kissé flegmán. Bementem a házba majd ránéztem a faliórára. Még csak háromnegyed hat volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Bementem a nappaliba majd levetettem magamat a kanapéra. Elővettem a telefonomat majd tárcsázni kezdtem. Alig csörgött hármat, de már fel is vette az illető.

- David! Kérdezni szeretnék valamit. -mondtam mire akaratlanul is a számra haraptam.

- Hope, szia. Kissé meglep, de persze. -válaszolta nevetve.

- Az egész városban Te ismered legjobban a bulis helyeket.

- Ezt jól tudod. Ma is lesz egy. Netán a jó kislány fajtád bevállalna egy bulit? -kérdezte nevetve mire én egy kisebb komolysággal a hangomban rávágtam, hogy igen. 

Egy órával később egy fehér könyökig érő pólóban és egy fekete rövidnek mondható szoknyában sétáltam a főúton David mellett. Az eddigi bulis sikereiről áradozott amiken én csak nevetni tudtam. Nem sokkal később egy jó magas épület előtt álltunk. Tisztán hallottam a bentről áradó zenét. Mintha egy mélynyomó mellett állnék. Kissé meghátráltam, és végig futott az agyamon, hogy én ezt biztos akarom? Választásom viszont nem volt, ugyanis David megragadta a csuklómat és behúzott maga után az épületbe. A zene még hangosabb volt, semmi mást nem lehetett hallani. Látásra szinte a fél tömeg részeg volt. David egészen a bárpultig ráncigált. Ott kért a pultostól két vodkát amiből az egyiket a kezembe nyomta, majd koccintott velem. Miután egy egész üveget "lehúztam", bementünk a tömegbe és táncolni kezdtünk.

Már eltelhetett pár óra, viszont én a világról sem tudtam. Nem tudtam hol vagyok. Alig tudtam mit csinálok. Csak azzal voltam tisztában, hogy részeg vagyok.

- Író szemszöge -

Hope csak úgy állt a tömegben. Körbenézett majd mikor megpillantotta David-et, odament hozzá.

- Gyere ki velem. -súgta a fülébe majd maga után húzva kivergődtek a tömeg közül és elindultak a kijárat felé. A pult mellett elmenve, Hope felkapott egy alkoholos üveget, majd  kicsapva az ajtót, kiértek az épület mögé. A lány egyszer csak elkezdett nevetni.

- Nagyon állat ez a buli. -nevetett tovább, majd elkezdett sétálni. David szótlanul követte őt. Egészen egy kisebb épületig sétáltak amibe be is mentek. Mikor egy téglafal mellé értek, David hirtelen a lány elé állt és ránézett.

- Sajnálom. -mondta mire megcsókolta. Hope viszonozta a csókját majd értetlenül nézett rá. Mikor David elnézett a válla felett, ő is megfordult mire egy csapást érzett a mellkasán. Nem is kellett több, azonnal a földre esett...

5. Fejezet- A titokzatos telefonáló

...Mintha egy álomba lettem volna, amikor ezeket a szavakat kimondta. Hihetetlenül jó érzés volt.  Még pár pillanatig magánál tartott, majd végül elengedett. Ezután nem tudtam mit mondani. Joe elindult a konyhájuk felé majd én követtem. Hirtelen feltűnt, hogy megy a tévé de rajtunk kívül egy lélek sincs a házban.

- Szüleid nincsenek itthon? -kérdeztem kissé félve a válaszától.

- Nyaralnak. Csak egy hét múlva jönnek haza. -mondta rám mosolyogva. Én bólintottam egyet. Nem sokkal később egy pohár vizet nyomott a kezembe.

- Gondoltam szomjas vagy. -nevette el magát mire én elmosolyodtam. 

Fél órával később már az utcán voltam. Gondoltam átmegyek Vicky-hez és megköszönöm amit értem tett a nap folyamán. Megnéztem a telefonomon az időt. Már estefelé járt az idő. Töprengeni kezdtem rajta, hogy talán ilyenkor már nem kéne "zaklatnom" másokat. Viszont mire a gondolatmenetem végére értem, már a házuk előtt álltam. Pont becsöngettem volna mire láttam, hogy az ablakban Vicky néz rám. Halványan elmosolyodtam és intettem neki. Ő széles mosollyal rohant az ajtóhoz és jött ki elém.

- Hope, szia! -köszönt rám kedves hangon.

- Bocsáss meg, hogy ilyenkor zavarlak, csak meg akartam köszönni azt amit ma értem tettél. -kezdtem rögtön a mentegetőzésbe. Ő viszont csak legyintett egyet. Öt perc után közösen megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Hazafelé menet szinte kicsattantam az örömtől. Mikor beléptem a házba hirtelen megéheztem.

- Anya! -kiáltottam el magam. Gondoltam hátha csinál valami vacsorát. Nem jött válasz így ismét kiáltottam. Mikor most se hallottam magamon kívül hangot, felmentem az emeletre. Kissé sötét volt, de nem olyannyira hogy ne lássak semmit. Benyitottam anyám szobájába. Egy lélek sem volt ott. Az ablak nyitva volt amin bejött a szellő. Az ágyon megpillantottam egy fehér lapocskát. Viszonylag kicsi volt. 

Nem akartál velem jönni, így egyedül kellett megtennem az utamat. Sajnálom, hogy csak  így magadra hagytalak. Nagy lány vagy, boldogulsz egyedül is.

Hiányozni fogsz lányom.

Puszi: Anya

A lélegzetem megakadt miközben a sorokat olvastam. Egyedül voltam az egész házban. Nyomasztó érzés volt. A lapot ketté téptem és visszadobtam az ágyra. Kimentem a szobából majd magam mögött becsaptam az ajtót. Hogy hagyhatott csak így itt? Ezt nem néztem volna ki belőle...Nem tudtam másra gondolni. Lementem a földszintre és a teraszajtóhoz ballagtam. Lenyomtam a kilincset majd kiálltam a teraszra.

- Aarone! Vacsora! -kiáltottam ki a kertbe. Pillanatokba se tellett, de a kutyám már azonnal előttem teremt. Beengedtem a lakásba, és ott adtam oda neki az esti adagját. Bementem a konyhába, majd kivettem a hűtőből két szendvicshez való hozzátevőt. Percekkel később már az asztalnál ültem és eszegettem a saját készítésű vacsorámat. Csend honolt végig az egész helyiségben. Csak azt lehetett hallani amint Aarone jóízűen ropogtatja a tápot. Felálltam az asztaltól és a tányéromat beraktam a mosogatócsapba. Elvettem a kutya elől a tálat ami szinte már csillogott, olyan fényesre nyalta Aarone. A tálat elraktam a szokásos helyre majd kedvtelenül felballagtam az emeletre. A kutyám érdekesen pillantott utánam. Gondoltam nem tudja mire vélni, hogy most az egyszer nem küldöm ki éjszakára. Több se kellett neki, azonnal felrohant utánam a szobába. Felugrott mellém az ágyra, majd mint a jó kutyák, csillogó szemekkel nézett rám. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el és simogassam meg a fejét. Erőtlenül átöltöztem a pizsamámba, majd bebújtam a takaró alá. Aarone odabújt a hasamhoz. Nagy kutya volt, mégis aranyosan tudott viselkedni. Miközben ezen gondolkodtam, lehunytam a szemem majd álomba merültem. 

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem fel. Csukott szemmel tapogattam végig az éjjeliszekrényemet, majd szerencsémre a kezem közé akadt. Felvettem, majd a fülemhez tartottam a készüléket.

- Igen? -mondtam álmosan.

- Hope! Ne aludj! Itt vagyok előttetek. -mondta egy ismerős hang nevetve.

- Vicky...! -mondtam szinte kiáltva miközben hirtelen felültem az ágyon. Ő erre csak még jobban nevetni kezdett.

- Nagyon sajnálom, azonnal ott vagyok. -mondtam miközben felálltam és a szekrényemhez siettem. A telefont ledobtam az ágyra majd elkezdtem öltözködni. Mikor készen voltam, megfogtam a telefont és a szokásos módon zsebre vágtam. Miközben mosakodni kezdtem, ráeszméltem, hogy Aarone nem volt mellettem. Kissé meglepődtem. Befejezve a fogmosást, lesiettem az emeletről. Mire az ajtóhoz értem, meglepő látvány fogadott.

- Aarone, hát veled mi lett? -néztem rá meglepődve. Az ajtóban ült, szájában a pórázzal. Megvakargattam a fülét majd odabújva hozzá, megígértem neki, hogy ma még elmegyünk sétálni. Ezek után, felegyenesedtem és kirohantam az udvarra. Azonnal kinyitottam a kaput és Vicky-re néztem. Elmondhatatlanul nézett ki. Szinte ragyogott.

- Sajnálom! Tegnap elég bajos napom volt aztán este... -mondtam zihálva.

- Az anyukád itt hagyott. -fejezte be a mondatomat kissé szomorkásan. Eltűnődtem rajta, hogy honnan tudhat mindent? Hisz itt sem volt. Ennek ellenére jól esett, hogy végre olyasvalakivel barátkozhatok aki jót akar...Legalábbis szerintem. Beinvitáltam a lakásba, majd amikor meglátta Aarone-t azonnal "felsikított".

- Istenem, de aranyos vagy! Hope, ugye elvisszük sétálni?! -kérlelte ragyogó szemekkel. Én elnevettem magamat majd bólintottam. Kivettem a kutya szájából a pórázt majd felraktam rá és már útnak is indultunk. Út közben Vicky-nek be nem állt a szája. Mindent elmesélt ami csak eszébe jutott. Majd rájöttem, hogy három napja még egy visszahúzódó lány volt, ma meg már viszont be nem áll a szája. Mosolyognom kellett.

Fél órával később a séta után, hazavittük Aarone-t. Mi viszont ismét elindultunk valamerre.

- Meglásd jó lesz! Egy erdő teli madarakkal és egy vonatsín van a közepén. Egyszerűen csodásan néz ki!... Szerintem. -tette hozzá. Erre mind a ketten elnevettük magunkat. Ahhoz képest, hogy nyár volt, kissé hűvösebb volt az idő mint eddig, de nem sokkal. Miközben sétáltunk észrevettem, hogy Vicky hirtelen abbahagyta a beszédet és csak nézelődött. Én is körbenéztem, majd rájöttem, hogy ez az a hely amiről az előbb úgy áradozott. Tényleg szép látványt nyújtott. Sétálgattunk már pár perce mire odaértünk a sínek kezdőpontjához. Mindketten felálltunk az egyik oldalára és miközben mentünk, próbáltunk egyensúlyban maradni. Mikor meguntuk, elnevettük magunkat majd leültünk.

- Sosem volt még ilyen barátnőm akivel így el tudtam szórakozni. -szólalt meg halkan Vicky. Jó érzés volt, amikor ezt kimondta. Hazafelé menet már mind a ketten beszéltünk. Nem volt olyan téma amit nem fejeztünk volna be pár mondat után. Mikor már az utcánk közelében jártunk, hirtelen megcsörrent a telefonom. Elnézést kértem, majd felvettem.

- Hallo? -szóltam bele.

- Hope Emerson! Azonnal gyere ide. Beszélnünk kell, és ezúttal ez komoly. -szólt vissza egy ismerős hang...

4. Fejezet - Mindent elmondó jegyzetek

...Hirtelen hátrafordultam majd Adam-ot pillantottam meg. A kezemet levettem Joe mellkasáról és az ajtóban álló fiú felé fordultam.

- Adam? -kérdeztem meglepődve.

- Hagyd őt békén! -mondta, mintha meg se hallotta volna a szavaimat. Hirtelen Joe felé kezdett menni ökölbe szorított kezekkel.

- Mert különben mi lesz?! -kérdezett vissza kekeckedve. Én csak ott álltam közöttük és hol az egyikükre, hol a másikukra néztem. Mikor már olyan közel léptek hozzám, hogy szinte nyakamban éreztem a légzésüket, hirtelen kezemmel eltoltam őket.

- Fejezzétek be! Adam, te meg miért jöttél ide? -fújtam ki a levegőt a mondat végén. Majd miközben felé néztem, hirtelen Joe ment el mellettem, félig-meddig odébb lökve engem. Már pont utána szóltam volna amikor hirtelen Adam megfogta a kezemet és a szemembe nézett. Én kissé furcsán néztem vissza rá, de amikor közelebb hajolt hozzám, kihúztam magamat a "szorításából" és kezemet a szájára raktam.

- Ezt...ezt nem teheted. -mondtam szinte dadogva majd Chanell-re gondoltam. Ugyan ezt tette vele. Erre nem mondott semmit csak lehajtotta a fejét, majd sarkon fordult és elindult kifelé.

- Egyszer választanod kell. Nem játszhatsz hármunkkal. -szólt vissza a háta mögül majd elment. Hogy érti azt, hogy hármójuk közül? Én senkivel nem kezdtem ki. Egyszerűen csak, jól éreztem magam Joe közelében. Olyankor mintha nem létezett volna körülöttem a világ. Csak ő és én. Nem létezett olyan, hogy Adam és David Taylor. Se Chanell Morgan. Se senki más aki bántani tudott volna érzelmileg. Most viszont, azt hittem kiáll magáért...Illetve magunkért. De nem így lett. Csak úgy elment. Én erre viszont nem akartam tovább tétlenül gondolni. Épp indultam volna kifelé, mire anyám hangját hallottam. Furcsa hangokat adott ki mire a lépcső felé néztem. Anyám botorkált le ide-oda dülöngélt, szinte leesett a lépcsőről. Ijedt arccal néztem, mire kinyitotta a száját. Dőlt belőle az alkohol szaga...

- Mit nézel ott annyira? -kérdezte tőlem flegmán. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Épp a telefonomért nyúltam, mikor észrevettem, hogy nincs a zsebemben. Kikerülve anyámat, felrohantam az emeletre. Mindenhol körülnéztem, de nem találtam. Ismét lementem a földszintre, de ott se találtam. Eszembe jutott, hogy mi van, ha az utcán hagytam el? De az nem lehet, hisz egész eddig nálam volt... 

Nem sokkal később, ismét a szokásos helyszínen voltam: Az utcán. Éppen az egyik utca végén jártam mikor mögülem hirtelen megszólított valaki.

- Hope. -megfordultam mire Vicky-t láttam meg.

- Vicky, a szívbajt hozod rám. -mosolyodtam el mire ő közelebb jött hozzám. 

- Amit keresel, az Joe-nál lesz. -mondta komolyan. Mielőtt reagálni tudtam volna bármit is, bement a mellettem lévő épületbe. Gondoltam, biztos csak ugrat. Viszont a biztonság kedvéért inkább elindultam Joe felé. Mikor a háza elé értem, becsöngettem. Körülbelül egy perc múlva meg is jelent az ajtóba. Halvány mosolyt pillantottam meg az arcán. Nem olyat amit tőle megszoktam.

- Hol a telefonom? -böktem ki végül a csendben ácsorgás helyett.

- Nesze. -dobta felém mire én nagy levegővétellel kaptam el, egy "Te normális vagy?!" arckifejezéssel.

- Mondhattad volna, hogy neked csak és kizárólag Adam Taylor kell. -mondta majd csalódottság tükröződött arcán. Ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat csak egy helyről szedhette.

- Te elolvastad a telefonomon a jegyzeteket?! -háborodtam fel mire ő beszédre nyitotta a száját, majd visszament a házba és becsapta maga mögött az ajtót. A hazafelé vezető úton végig azon töprengtem, miért vette el a telefonom és olvasott olyanokat amik az én személyes ügyeim? 

Mikor beléptem a házba, csak az étkezőig jutottam el. Azonnal levetettem magam az egyik székbe majd az egyik lábamat az asztalra raktam. Sokáig nem tudtam nyugodtan ülni, ugyanis nem sokkal később a csengő hangját hallottam meg. Felálltam, majd a kapuhoz siettem. Mikor kinyitottam...Váratlan látvány fogadott.

- Hope Emerson és Adam Taylor?! Komolyan?! Hogy tehetted ezt velem!? -Chanell volt az. És látszólag kiakadt.

- Chanell! Nem történt semmi! Honnan veszel ilyeneket? -kérdeztem vissza meglepődve.

- Hogy honnan?! Adam elmondta, hogy őrülten szerelmes beléd! Pont akkor amikor végre összejöttünk... -a mondat végén majdnem elsírta magát, de új erőre kapott és ismét beszélni kezdett.

- Tönkre foglak tenni! Mindenki tudni fogja az összes titkodat, Hope Adrienne Emerson! -a teljes nevemen szólított...Ami azt jelentette, komolyan beszél. Nem volt szavam ellene. A szememet lesütöttem, nem néztem rá.

- Na és Te mit szólnál hozzá ha minden egyes apró titkodat elmondanánk mindenkinek? -hirtelen felnéztem és Vicky-t pillantottam meg. Majd mögüle David jelent meg.

- Szóval ha nem akarod, hogy kiderüljenek az otthoni titkaid esetleg, akkor most szépen menj el innen. -mondta David gúnyosan. Chanell-nek több se kellett, azonnal elfutott. Én azonnal az előttem lévő "párra" borultam.

- Nagyon szépen köszönöm! -hálálkodtam mire ők elkezdtek nevetni. 

- Még beszélünk. -mondta kissé halkan Vicky majd mind a ketten elmentek. Én nekidőlve a kapunak, elővettem a telefonomat és rámentem a jegyzetekre. kíváncsi voltam Joe miket olvashatott. A jegyzetek közepénél megpillantottam egyet amit biztos, hogy nem én írtam. Rámentem, majd egy érdekes "iratot" kezdtem el olvasni.

"Sajnálom, hogy így viselkedtem. Ezt nem érdemelted meg. Ha hajlandó vagy megbocsájtani, gyere el hozzám.

Joe.

Nem tudtam mit gondolni. Azonnal Joe felé indultam. Szinte percek alatt tettem meg az utat majd mikor odaértem, csöngetés nélkül bementem a kapun és az ajtóhoz mentem. ott viszont már kopogtam. Pillanatokkal később Joe nyitotta ki az ajtót. Arca bocsánatért esedezett majd beléptem a házba. Ő azonnal magához húzott, átkarolt majd a szemembe nézett.

- Soha többet nem akarok veszekedni. És...Azt hiszem beléd szerettem két nap alatt. -mondta szinte dadogva, majd közelebb hajolt hozzám és megcsókolt...

3. Fejezet - A váratlan vendég

... Ránéztem Joe-ra majd pillanatokkal később futni kezdtem Aarone után miközben a nevét kiáltottam. Az összes létező utcán végigmentem ahova esetleg elfuthatott. A végén mikor már a lábam nem bírta a megállás nélküli futást, az út szélén térdre rogytam. Hirtelen könnyel telt meg a szemem mikor rájöttem, sosem fogom újra megtalálni... Felálltam, leporoltam a nadrágomat majd megtöröltem szemeimet. Remegő lábakkal elkezdtem hazafelé sétálni miközben ráeszméltem, hogy Joe-t csak úgy faképnél hagytam.

Mikor hazaérve pont kinyitottam a kaput, pont Adam viharzott el mellettem.

- Adam...Te, mit keresel itt?! -kérdeztem kissé kiakadva.

- Máskor mond meg anyádnak, hogy ne hazudjon az apám szemébe! -mondta idegesen majd elviharzott. Erre én kissé furcsán néztem majd egy fejrázás kíséretével beléptem a házba. Bent anyámat pillantottam meg amint egy bőröndbe ruhákat pakol és magában motyog valamit.

- Kislányom, elmegyünk. -mondta felém fordulva.

- Mi?! Nem hagyom itt Aarone-t! -lepődtem meg mondatán majd ismét könnybe lábadtak a szemeim. Képtelen lennék elmenni innen annak tudatában, hogy a kutyám valahol éppen kint van valahol az utcákon. Akár egy autó el is ütheti...

- Muszáj lesz. Aarone nem olyan fontos mint a család. -mondta halvány mosollyal. Ennek hallatán elegem lett. "Kikeltem" magamból és olyat vágtam anyám fejéhez amire a mai napig nem vagyok büszke... Felviharzottam a szobámba majd magam mögött jól hallhatóan becsaptam az ajtót. Mielőtt ledőltem volna az ágyamba, benyúltam a zsebembe a telefonomért majd megnéztem jött-e valami új értesítésem amíg "elfoglalt" voltam. Mikor láttam, hogy nincs semmi, elkezdtem tárcsázni az apámat. Mikor felvette, nem jött szó a számba.

- Hope, itt vagy? -kérdezte sokadjára mire én zokogni kezdtem.

- Apa...Hol vagy amikor kellenél? -kérdeztem szinte suttogva majd a végén lehunytam a szememet. Másodpercekkel később az ő kétségbeesett hangját hallottam mire én ösztönösen minden bajomat kiadtam magamból. Nem érdekelt mit gondol rólam, hisz a lánya vagyok. Mikor mondandóm a vége felé ért, mély levegőt vettem.

- Jó, jó. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! -hangjában a szokott nyugodtságot hallottam. Pár percig még beszéltünk majd a telefonom azt jelezte, hogy valaki hív. Apámtól gyorsan elköszöntem majd felvettem az ismeretlen számot.

- Hallo? -szóltam bele a készülékbe, mire rögtön jött válasz.

- Hope, végre! Minden rendbe van? Megijedtem amikor elrohantál... -Joe volt az. Önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Joe...Öhm, persze. Minden a legnagyobb rendben.

- Hála istennek. -nevette el magát. Ezután egy majdnem két órás beszélgetésbe kezdtünk bele. Mikor ránéztem az éjjeliszekrényemen lévő órámra, meglepődtem. Még csak most ismertem meg, de már úgy beszélek vele mint Chanell-el.

- Ne haragudj, de szerintem most megyek aludni. Már majdnem éjfél van. -mondtam némi szomorúsággal hangomban majd elköszöntünk egymástól. Felálltam az ágyról majd bementem a fürdőbe. Beálltam a zuhany alá amiből egy húsz perces fürdés lett. Mikor kijöttem, felvettem a pizsamámat majd megmosakodtam. Ezek után, mint egy félholt úgy mentem oda az ágyhoz, és dőltem ismét le.

Másnap reggel szokás szerint reggel fél hétkor keltem fel. A szokásos módon felöltöztem, majd lefelé menet levettem a lépcső korlátján lógó pórázt. Már pont elkiáltottam volna magam amikor eszembe jutott... Aarone nincs itt. Mély levegőt vettem, hogy ne bőgjem el magam majd a konyhába mentem. Levettem az egyik polcról egy poharat amibe gyümölcslevet töltöttem. Elkezdtem belőle kortyolgatni miközben azon gondolkodtam, anyám talán alszik-e még. Leraktam a poharamat a konyhapultra majd mint este, elővettem a telefonomat a zsebemből (még öltözködéskor raktam el) és Joe-t kezdtem el tárcsázni.

- Szép jó reggelt! -szólaltam meg amikor felvette, mire ő elnevette magát.

- Nincs kedved kicsit később átjönni hozzám? -kérdeztem leplezve idegességemet. Szerencsémre ő boldogan rávágta, hogy igen majd elköszöntünk egymástól. Nem bírtam otthon maradni, muszáj volt elindulnom a szokásos reggeli sétámra...Így is tettem, felkaptam a lakáskulcsomat majd nem sokkal később az utcán találtam magam. A kezemben még mindig a kutyám póráza lógott. Furcsa volt csak így elmennem otthonról. A szokásos módon, fordultam az utcákon. Viszont ezúttal nem az Adam házáék előtti úton mentem, hanem a hosszabb kerülő úton amit Aarone mindig is futással szokta megtenni. Épp kifordultam a főútra mire megpillantottam valami felém közeledő élőlényt. Elég gyorsan közeledett, mire felismertem a mozgását.

- Aarone! -kiáltottam el magam mire azonnal elkezdtem felé rohanni. Félúton odaért hozzám mire én térdre rogytam és a nyakába borultam.

- El sem hiszed mennyire megijedtem. -vakargattam meg a fülét majd felraktam rá a pórázt. A hazafelé út szinte csak másodperceknek tűnt, még ha a a telefon nem is úgy jelezte ki. A ház elé érve, kinyitottam a kaput és levettem a kutyáról a pórázt aki persze azonnal berohant a kertbe. Ennek láttán elmosolyodva megráztam a fejemet. Épp beléptem volna a kapun mire egy kart éreztem a derekam körül. Hirtelen meglepődtem majd semmire nem gondolva, megfordultam. Gondolhattam volna ki volt az a "kéz".

- Joe... -nevettem el magam majd átöleltem.

- Azt mondtad most jöjjek. -mondta mosolyogva miközben rám nézett. Erre ismét megráztam a fejemet majd szinte behúztam magam után a házba. Majd megszavaztuk, hogy mivel még egyikünk sem evett még, összedobunk egy reggelit. A közös hangnemben a palacsinta jutott eszünkbe. Bekapcsoltuk a kissé régi módi rádiót amin a Hits Radio-t kezdtük el hallgatni. Mikor kissé távol álltam tőle, megfogta a kezemet, felemelte és magához "pörgetett". A végén a mellkasára raktam a kezemet majd felnéztem rá. Ő épp közelebb hajolt hozzám mire valaki kicsapta az ajtót.

- Joe Stephens, hagyd őt békén! -hallatszódott a hang mögülem...

2. Fejezet - A találkozás

- Hope szemszöge -

...Ledermedve álltam és néztem ahogy a legjobb barátnőm és a titkos szerelmem éppen előttem csókolóznak. Lenéztem a földre és feldolgoztam az előbbieket. Mikor felnéztem, láttam hogy Adam és Chanelle pont felém néznek. Barátnőm elkezdett felém indulni széles mosollyal arcán, karját felém nyújtva. Én hirtelen megfordultam és kissé könnyes arccal elfutottam. Gyávának éreztem magam hogy csak így elfutottam. Viszont szégyelltem volna pont így felvállalni az érzelmeimet.  Megint a szokásos környéken voltam. Az utcában ahol minden olyan barátságosnak tűnt. A színes házak, a virágok és a kutyák amint megugatnak amikor elfutok előttük. Hamarosan a házam elé értem és gyorsan be is rontottam. Felfutottam a szobámba amit anyám érdekes tekintettel nézett végig. Térdre rogytam és nekidőltem az ágynak. Igaz, már nem könnyeztem viszont úgy éreztem magamat mint akit hasba vágtak. Alig kaptam levegőt. Már pár perce ülhettem a földön amikor anyám kopogott az ajtómon. Szerettem hogy tekintettel van rám és nem ront be hozzám azonnal mint a többi anyuka.

-Bejöhetek? -kérdezte a szokott nyugodt hangon miközben lenyomta az ajtókilincset.

-Persze, anya. -feleltem miközben feltápászkodtam az ágyra.

-Mi volt ez az előbbi? -és erre a kérdésre, hirtelen mindent rázúdítottam. Megállás nélkül csak beszéltem és beszéltem. Ő minden második mondatomnál bólintott egyet. Majd a végén mély levegőt vett.

-Mindig azért voltál különleges a többiek szemében mert erős maradtál a legnehezebb pillanatokban is. Én hiszem, hogy most is erős tudsz lenni. - rám mosolygott  majd puszit nyomott a homlokomra és kiment. Rájöttem hogy igaza van, nagyon is. Felálltam majd újult erővel leballagtam a konyhába. Ránéztem az órára. Már délután három órát mutatott. Úgy gondoltam ismét ki kéne mozdulnom a házból. Viszont ha azt vesszük hogy ma hányszor mentem el itthonról... És mindig balul sült el. De most hátha végre, úgy térek haza hogy mosolygok. Mint régen.

- Anyaaa! -kiabáltam a lakásban, mire rögtön választ is kaptam.

- Mondjad kincsem. -mondta nevetve mire mosoly húzódott a számra.

- Hova menjek? -kérdeztem. - Vásárolni nem akarok! -tettem hozzá gyorsan mielőtt a szokásos módján új ruhákért akar elküldeni egy boltba. Sosem értette meg hogy nincs szükségem méregdrága holmikra. 

- Hát ha nem akarsz vásárolni menni... Menj a kosárpályára. Hátha megismerkedsz valakivel. -megköszöntem a tanácsát helyügyileg majd ismét kiléptem a házból. Napsütéses délután volt enyhe széllel. Szerettem az ilyen időket. Sosem volt túl meleg és sosem fáztam. Az út szélén sétáltam egészen addig amíg a kosárpályához nem értem. A pálya szélén egy barna hajú lányt pillantottam meg. Egymagába ücsörgött és nézte a pályán játszó fiúkat. Odamentem hozzá és leültem mellé mire ő kissé félrehúzódott, de nem nézett rám. kissé furcsálltam a reakcióját hiszen az itteni emberek nem visszahúzódóak.

-Szia, Hope vagyok. -mondtam egy halovány mosoly kíséretében. 

-Szia. -mondta kissé halkan. - Vicky vagyok. -mondta komor tekintettel mire elsöpört egy hajtincset az arcából. Titokzatosnak véltem. Elkaptam róla a tekintetem majd a kosarazó fiúkra néztem. Az egyik kitűnt a sorból. Jól játszott, szinte túl jól. Magas volt és barna haja.  Még néztem volna egy darabig, de Vicky hirtelen megszólalt.

-Új vagy itt? Még nem láttalak. -nézett rám.

-Mindig is ezen a környéken laktam. Viszont a kosárpályára aligha jártam. -kedvesen bólintott egyet mire elővett egy papírt krémszínű táskájából és elkezdett írni rá. Másodpercekkel később felém nyújtotta a cetlit amit én elvettem tőle.

-Remélem még látjuk egymást. -mosolygott rám majd felkapta a táskáját és elment. Ránéztem a papírra és kíváncsian néztem az írását. Mondanom sem kell, gyönyörűen írt... Pár sorban összegezte mikor szokott idejárni, leírta a házszámát és a telefonszámát is. Mint kiderült, alig két utcányira lakik tőlem. Felálltam majd miközben a sárga cetlit vizsgálgattam, elindultam. Alig tettem meg pár lépést, de máris beleütköztem valakibe.

-Sajnálom, nem figyeltem merre lépek... -mondtam mentegetőzve mire felnéztem. Ugyan azt az alakot láttam akit a pályán már "kiszemeltem".

-Semmi gond, előfordul. -nevetett mire én elmosolyodtam.

-Jól játszottál. -mondtam kissé halkan mire ő megköszönte. Pár pillanatig még álltam ott majd mikor beszédre nyitottam volna a számat, ő megelőzött.

-Hazakísérhetlek?

-Azt se tudod hol lakom. -mondtam nevetve.

-Majd te megmutatod. -mosolyodott el mire én beleegyeztem. 

-Egyébként a nevem Joe Stephens.

-Hope Emerson. -mondtam miközben elindultunk hazafelé. Út közben mintha megállt volna az idő. Egész végig csak beszélgettünk. Szinte életrajzi leírást kaptam róla. Majd mikor a kapuhoz értünk, megálltam.

-Hát, itt lakom. -mutattam a házra.

-Szép házatok van. -erre nem mondtam semmit csak elmosolyodtam. Majd hirtelen egy sikítást hallottam. A ház felé néztem.

-Ez mi volt? -kérdezte értetlenül Joe, mire én megráztam a fejem. Épp kinyitottam a kaput mire a kutyám kifutott.

-AARONE GYERE VISSZA! -kiáltottam kétségbeesetten mire eltűnt a szemem elől... 

1. Fejezet - A csalódás

- Aarone! -kiáltotta Hope a hátsó kert teraszán állva. Épp kutyáját kereste aki szokása szerint minden reggel elbújik a sétálás elől. Hope viszont sose adta fel. Nem az a fajta lány volt akit úgy ismertek hogy annyiba hagyja a dolgokat. Lesétált a terasz lépcsőjén és a kertbe indult a halványszürkés színű járdán. Ismét elkiáltotta magát mire meglátta, hogy Aarone menekülve befut a házba. Magában elnevette magát a lány majd kutyája után futott.
- Te is tudod, hogy a házban nem menekülsz. -szegezte le az állatnak aki lefeküdt a szék alá és kérlelően nézett a lányra. Hope odasétált hozzá és feladta rá a piros színű pórázát. A bejárati ajtó felé vette az irányt, nyomában Aaroneal akit szinte húzni kellett a földön. Miután átvágtak az udvaron keresztül az utcára, a kutya hirtelen felélénkült. Nem vonszolta magát mint eddig, hanem előre rohanva szaglászta az előtte húzódó utat. Hope élvezettel szívta be a reggeli friss levegőt. Az út végén átfordultak egy szűkebb utcába, azonban a lány hamar ráeszmélt, hogy ez az az utca ahol Adam Taylor lakik, a "kiszemeltje". Épp megfordulni készült, de maga előtt már látta a házat. Mély levegőt vett majd kissé gyorsabban sétálva indult tovább. Már majdnem elment a nagy épület mellett amikor az ajtó kinyitódott.
- Hope, szia! -hallotta maga mögött David hangját. Hope megállt majd egy másodpercre összeszorította a szemét és azon töprengett, hogy hogy lehet ekkora balszerencséje. Kissé megrázta a fejét majd a fiú felé fordult.
- David... Jó reggelt. -erőltetett mosolyt az arcára.
- Várj meg ott. Mindjárt megyek. -hangzott a fiú válasza. ''Senki nem mondta hogy hozzád jöttem..'' Gondolta magában Hope. Legszívesebben elfutott volna minthogy Daviddel sétálgasson ezen a reggelen. Alig egy perccel később Adam jelent meg az ajtóban és éppen felé tartott.
- Szia. -mondta egyhangúan a lánynak. Ő legszívesebben tapsikolt volna örömében, hogy végre köszönt neki.
- Szia. -mondta egy elfolytott mosoly kíséretében. Adam megállt előtte és Hope szemébe nézett. Ő inkább lenézett a földre majd elsöpörve egy barna tincset arcából, lassan tovább indult az utcán. Egyenletesen lépkedett a majdnem mellette kocogó Aaronenal. Adam hirtelen utána sietett és megállította a lányt. Nagyot nyelt majd kissé halkan mondandójába kezdett.
- Gyönyörű vagy... -mondta kissé félénken. Hope nem talált szavakat. Úgy gondolta, ezt biztos nem mondhatta komolyan. Az iskolában szinte mindig elkerülte és hiába szólt hozzá, ő mindig csak elfordult.
- Ne haragudj, de vissza kell mennem Davidhez. Megyünk edzésre. Még találkozunk. -mondta Adam majd sarkon fordult és visszament a házhoz. Hope még mindig egy helyben állt, mire Aarone nekidőlve jelezte, hogy menjenek tovább. A lány megrázta a fejét majd széles mosoly húzódott arcára. Megszorította a kezében lévő pórázt majd futni kezdett ami kutyájának igencsak tetszett. Nagyon illettek egymáshoz. Hét év alatt szinte elválaszthatatlanok lettek. Tíz perc után már ismét a saját utcájukban sétáltak. Mikor beléptek a kapun, Hope levette kutyájáról a pórázt aki azonnal el is rohant az árnyékba. A lány utána nézett halvány mosollyal az arcán majd bement a házba. A konyhában az anyját pillantotta meg köntösbe bugyolálva egy kávéval a kezében. 
- Jó reggelt anya. -lépett oda hozzá és puszit nyomott az arcára.
- Neked is. Chanell üzeni, hogy hívd fel ha hazaértél. -Hope meglepődött az üzeneten. Barátnője szinte sose kéri, hogy hívja fel. Ha akart valamit, azonnal felhívta vagy megkereste ha tudta, hogy a közelben van. Elővette a zsebéből a telefonját majd miközben felfelé ment a szobájába, tárcsázni kezdte barátnőjét.
- Szia! Na végre...Azt hittem már sosem érsz haza. Azonnal át kell jönnöd és ez parancs! -kezdett mondandójába szinte ordítva Chanell.
- Jó,jó,jó! -mondta válaszként, kissé furcsállva majd miután barátnője kinyomta, a telefont visszacsúsztatta a zsebébe. Lesietett az emeletről majd ismét az ajtó felé vette az irányt.
- Elmentem, majd jövök! -kiabált vissza az anyjának majd kisietett a házból. Miközben barátnője felé sétált, azon töprengett vajon elmondja-e barátnőjének az Adamos "sztorit". Soha senkinek nem mondta el, hogy ő is abba a személybe lett szerelmes mint akibe minden egyes lány aki ebben a városban él. Befordult Chanellék utcájába majd azt látta amint Adam a ház előtt áll és épp barátnője fut ki a házból. Csodálkozva nézte az "eseményt" majd mikor odaért hozzájuk a fiú magához vonta barátnőjét és megcsókolta...

- Szereplők -

Hope Emerson: Egy 17 éves, anyjával élő városi lány. Szülei elváltak, de apjával tartja a kapcsolatot. Egy kutyája van, Aarone. 10 éves korában kapta szüleitől a születésnapjára. Legjobb barátnője, Chanelle mellett, sok barátja van.

Chanell Morgan: Nemrég költözött a városba szüleivel a környezetváltozás vágya miatt. Rögtön a fiúk kedvence lett gyönyörű szőke haja miatt, viszont az ő kiszemeltje, még csak a létezéséről sem tud. Főbb tervei közt szerepel, hogy mikor 1 év múlva betölti a 18-at, Londonba költözik lovával, Freedommal együtt.

Vickey Brown: A titokzatos lány aki elbújt az élet elől. Senkinek nem nyílik meg és alig beszél, egészen addig amíg meg nem ismeri Hopeot. Apránként "közeledik" a lányhoz míg végül ki nem derül a titka...

Joe Stephen: A fiú akit mindenki csak úgy ismer: A kosaras csávó. Igaz, nem olyan népszerű mint az ikrek, viszont kedvessége jóval felülmúlja őket. Egyedül él a húgával és két kutyájukkal.

Adam & David Taylor: A helyi fiú testvérek. Az összes lány odáig van értük pedig még csak most töltötték be a 18-at. A hasonlóság nem látszik rajtuk hiszen csak kétpetéjű ikrek, viszont belsőleg nagyon is hasonlítanak.