2. Fejezet - A találkozás

- Hope szemszöge -

...Ledermedve álltam és néztem ahogy a legjobb barátnőm és a titkos szerelmem éppen előttem csókolóznak. Lenéztem a földre és feldolgoztam az előbbieket. Mikor felnéztem, láttam hogy Adam és Chanelle pont felém néznek. Barátnőm elkezdett felém indulni széles mosollyal arcán, karját felém nyújtva. Én hirtelen megfordultam és kissé könnyes arccal elfutottam. Gyávának éreztem magam hogy csak így elfutottam. Viszont szégyelltem volna pont így felvállalni az érzelmeimet.  Megint a szokásos környéken voltam. Az utcában ahol minden olyan barátságosnak tűnt. A színes házak, a virágok és a kutyák amint megugatnak amikor elfutok előttük. Hamarosan a házam elé értem és gyorsan be is rontottam. Felfutottam a szobámba amit anyám érdekes tekintettel nézett végig. Térdre rogytam és nekidőltem az ágynak. Igaz, már nem könnyeztem viszont úgy éreztem magamat mint akit hasba vágtak. Alig kaptam levegőt. Már pár perce ülhettem a földön amikor anyám kopogott az ajtómon. Szerettem hogy tekintettel van rám és nem ront be hozzám azonnal mint a többi anyuka.

-Bejöhetek? -kérdezte a szokott nyugodt hangon miközben lenyomta az ajtókilincset.

-Persze, anya. -feleltem miközben feltápászkodtam az ágyra.

-Mi volt ez az előbbi? -és erre a kérdésre, hirtelen mindent rázúdítottam. Megállás nélkül csak beszéltem és beszéltem. Ő minden második mondatomnál bólintott egyet. Majd a végén mély levegőt vett.

-Mindig azért voltál különleges a többiek szemében mert erős maradtál a legnehezebb pillanatokban is. Én hiszem, hogy most is erős tudsz lenni. - rám mosolygott  majd puszit nyomott a homlokomra és kiment. Rájöttem hogy igaza van, nagyon is. Felálltam majd újult erővel leballagtam a konyhába. Ránéztem az órára. Már délután három órát mutatott. Úgy gondoltam ismét ki kéne mozdulnom a házból. Viszont ha azt vesszük hogy ma hányszor mentem el itthonról... És mindig balul sült el. De most hátha végre, úgy térek haza hogy mosolygok. Mint régen.

- Anyaaa! -kiabáltam a lakásban, mire rögtön választ is kaptam.

- Mondjad kincsem. -mondta nevetve mire mosoly húzódott a számra.

- Hova menjek? -kérdeztem. - Vásárolni nem akarok! -tettem hozzá gyorsan mielőtt a szokásos módján új ruhákért akar elküldeni egy boltba. Sosem értette meg hogy nincs szükségem méregdrága holmikra. 

- Hát ha nem akarsz vásárolni menni... Menj a kosárpályára. Hátha megismerkedsz valakivel. -megköszöntem a tanácsát helyügyileg majd ismét kiléptem a házból. Napsütéses délután volt enyhe széllel. Szerettem az ilyen időket. Sosem volt túl meleg és sosem fáztam. Az út szélén sétáltam egészen addig amíg a kosárpályához nem értem. A pálya szélén egy barna hajú lányt pillantottam meg. Egymagába ücsörgött és nézte a pályán játszó fiúkat. Odamentem hozzá és leültem mellé mire ő kissé félrehúzódott, de nem nézett rám. kissé furcsálltam a reakcióját hiszen az itteni emberek nem visszahúzódóak.

-Szia, Hope vagyok. -mondtam egy halovány mosoly kíséretében. 

-Szia. -mondta kissé halkan. - Vicky vagyok. -mondta komor tekintettel mire elsöpört egy hajtincset az arcából. Titokzatosnak véltem. Elkaptam róla a tekintetem majd a kosarazó fiúkra néztem. Az egyik kitűnt a sorból. Jól játszott, szinte túl jól. Magas volt és barna haja.  Még néztem volna egy darabig, de Vicky hirtelen megszólalt.

-Új vagy itt? Még nem láttalak. -nézett rám.

-Mindig is ezen a környéken laktam. Viszont a kosárpályára aligha jártam. -kedvesen bólintott egyet mire elővett egy papírt krémszínű táskájából és elkezdett írni rá. Másodpercekkel később felém nyújtotta a cetlit amit én elvettem tőle.

-Remélem még látjuk egymást. -mosolygott rám majd felkapta a táskáját és elment. Ránéztem a papírra és kíváncsian néztem az írását. Mondanom sem kell, gyönyörűen írt... Pár sorban összegezte mikor szokott idejárni, leírta a házszámát és a telefonszámát is. Mint kiderült, alig két utcányira lakik tőlem. Felálltam majd miközben a sárga cetlit vizsgálgattam, elindultam. Alig tettem meg pár lépést, de máris beleütköztem valakibe.

-Sajnálom, nem figyeltem merre lépek... -mondtam mentegetőzve mire felnéztem. Ugyan azt az alakot láttam akit a pályán már "kiszemeltem".

-Semmi gond, előfordul. -nevetett mire én elmosolyodtam.

-Jól játszottál. -mondtam kissé halkan mire ő megköszönte. Pár pillanatig még álltam ott majd mikor beszédre nyitottam volna a számat, ő megelőzött.

-Hazakísérhetlek?

-Azt se tudod hol lakom. -mondtam nevetve.

-Majd te megmutatod. -mosolyodott el mire én beleegyeztem. 

-Egyébként a nevem Joe Stephens.

-Hope Emerson. -mondtam miközben elindultunk hazafelé. Út közben mintha megállt volna az idő. Egész végig csak beszélgettünk. Szinte életrajzi leírást kaptam róla. Majd mikor a kapuhoz értünk, megálltam.

-Hát, itt lakom. -mutattam a házra.

-Szép házatok van. -erre nem mondtam semmit csak elmosolyodtam. Majd hirtelen egy sikítást hallottam. A ház felé néztem.

-Ez mi volt? -kérdezte értetlenül Joe, mire én megráztam a fejem. Épp kinyitottam a kaput mire a kutyám kifutott.

-AARONE GYERE VISSZA! -kiáltottam kétségbeesetten mire eltűnt a szemem elől...