4. Fejezet - Mindent elmondó jegyzetek

...Hirtelen hátrafordultam majd Adam-ot pillantottam meg. A kezemet levettem Joe mellkasáról és az ajtóban álló fiú felé fordultam.

- Adam? -kérdeztem meglepődve.

- Hagyd őt békén! -mondta, mintha meg se hallotta volna a szavaimat. Hirtelen Joe felé kezdett menni ökölbe szorított kezekkel.

- Mert különben mi lesz?! -kérdezett vissza kekeckedve. Én csak ott álltam közöttük és hol az egyikükre, hol a másikukra néztem. Mikor már olyan közel léptek hozzám, hogy szinte nyakamban éreztem a légzésüket, hirtelen kezemmel eltoltam őket.

- Fejezzétek be! Adam, te meg miért jöttél ide? -fújtam ki a levegőt a mondat végén. Majd miközben felé néztem, hirtelen Joe ment el mellettem, félig-meddig odébb lökve engem. Már pont utána szóltam volna amikor hirtelen Adam megfogta a kezemet és a szemembe nézett. Én kissé furcsán néztem vissza rá, de amikor közelebb hajolt hozzám, kihúztam magamat a "szorításából" és kezemet a szájára raktam.

- Ezt...ezt nem teheted. -mondtam szinte dadogva majd Chanell-re gondoltam. Ugyan ezt tette vele. Erre nem mondott semmit csak lehajtotta a fejét, majd sarkon fordult és elindult kifelé.

- Egyszer választanod kell. Nem játszhatsz hármunkkal. -szólt vissza a háta mögül majd elment. Hogy érti azt, hogy hármójuk közül? Én senkivel nem kezdtem ki. Egyszerűen csak, jól éreztem magam Joe közelében. Olyankor mintha nem létezett volna körülöttem a világ. Csak ő és én. Nem létezett olyan, hogy Adam és David Taylor. Se Chanell Morgan. Se senki más aki bántani tudott volna érzelmileg. Most viszont, azt hittem kiáll magáért...Illetve magunkért. De nem így lett. Csak úgy elment. Én erre viszont nem akartam tovább tétlenül gondolni. Épp indultam volna kifelé, mire anyám hangját hallottam. Furcsa hangokat adott ki mire a lépcső felé néztem. Anyám botorkált le ide-oda dülöngélt, szinte leesett a lépcsőről. Ijedt arccal néztem, mire kinyitotta a száját. Dőlt belőle az alkohol szaga...

- Mit nézel ott annyira? -kérdezte tőlem flegmán. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Épp a telefonomért nyúltam, mikor észrevettem, hogy nincs a zsebemben. Kikerülve anyámat, felrohantam az emeletre. Mindenhol körülnéztem, de nem találtam. Ismét lementem a földszintre, de ott se találtam. Eszembe jutott, hogy mi van, ha az utcán hagytam el? De az nem lehet, hisz egész eddig nálam volt... 

Nem sokkal később, ismét a szokásos helyszínen voltam: Az utcán. Éppen az egyik utca végén jártam mikor mögülem hirtelen megszólított valaki.

- Hope. -megfordultam mire Vicky-t láttam meg.

- Vicky, a szívbajt hozod rám. -mosolyodtam el mire ő közelebb jött hozzám. 

- Amit keresel, az Joe-nál lesz. -mondta komolyan. Mielőtt reagálni tudtam volna bármit is, bement a mellettem lévő épületbe. Gondoltam, biztos csak ugrat. Viszont a biztonság kedvéért inkább elindultam Joe felé. Mikor a háza elé értem, becsöngettem. Körülbelül egy perc múlva meg is jelent az ajtóba. Halvány mosolyt pillantottam meg az arcán. Nem olyat amit tőle megszoktam.

- Hol a telefonom? -böktem ki végül a csendben ácsorgás helyett.

- Nesze. -dobta felém mire én nagy levegővétellel kaptam el, egy "Te normális vagy?!" arckifejezéssel.

- Mondhattad volna, hogy neked csak és kizárólag Adam Taylor kell. -mondta majd csalódottság tükröződött arcán. Ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat csak egy helyről szedhette.

- Te elolvastad a telefonomon a jegyzeteket?! -háborodtam fel mire ő beszédre nyitotta a száját, majd visszament a házba és becsapta maga mögött az ajtót. A hazafelé vezető úton végig azon töprengtem, miért vette el a telefonom és olvasott olyanokat amik az én személyes ügyeim? 

Mikor beléptem a házba, csak az étkezőig jutottam el. Azonnal levetettem magam az egyik székbe majd az egyik lábamat az asztalra raktam. Sokáig nem tudtam nyugodtan ülni, ugyanis nem sokkal később a csengő hangját hallottam meg. Felálltam, majd a kapuhoz siettem. Mikor kinyitottam...Váratlan látvány fogadott.

- Hope Emerson és Adam Taylor?! Komolyan?! Hogy tehetted ezt velem!? -Chanell volt az. És látszólag kiakadt.

- Chanell! Nem történt semmi! Honnan veszel ilyeneket? -kérdeztem vissza meglepődve.

- Hogy honnan?! Adam elmondta, hogy őrülten szerelmes beléd! Pont akkor amikor végre összejöttünk... -a mondat végén majdnem elsírta magát, de új erőre kapott és ismét beszélni kezdett.

- Tönkre foglak tenni! Mindenki tudni fogja az összes titkodat, Hope Adrienne Emerson! -a teljes nevemen szólított...Ami azt jelentette, komolyan beszél. Nem volt szavam ellene. A szememet lesütöttem, nem néztem rá.

- Na és Te mit szólnál hozzá ha minden egyes apró titkodat elmondanánk mindenkinek? -hirtelen felnéztem és Vicky-t pillantottam meg. Majd mögüle David jelent meg.

- Szóval ha nem akarod, hogy kiderüljenek az otthoni titkaid esetleg, akkor most szépen menj el innen. -mondta David gúnyosan. Chanell-nek több se kellett, azonnal elfutott. Én azonnal az előttem lévő "párra" borultam.

- Nagyon szépen köszönöm! -hálálkodtam mire ők elkezdtek nevetni. 

- Még beszélünk. -mondta kissé halkan Vicky majd mind a ketten elmentek. Én nekidőlve a kapunak, elővettem a telefonomat és rámentem a jegyzetekre. kíváncsi voltam Joe miket olvashatott. A jegyzetek közepénél megpillantottam egyet amit biztos, hogy nem én írtam. Rámentem, majd egy érdekes "iratot" kezdtem el olvasni.

"Sajnálom, hogy így viselkedtem. Ezt nem érdemelted meg. Ha hajlandó vagy megbocsájtani, gyere el hozzám.

Joe.

Nem tudtam mit gondolni. Azonnal Joe felé indultam. Szinte percek alatt tettem meg az utat majd mikor odaértem, csöngetés nélkül bementem a kapun és az ajtóhoz mentem. ott viszont már kopogtam. Pillanatokkal később Joe nyitotta ki az ajtót. Arca bocsánatért esedezett majd beléptem a házba. Ő azonnal magához húzott, átkarolt majd a szemembe nézett.

- Soha többet nem akarok veszekedni. És...Azt hiszem beléd szerettem két nap alatt. -mondta szinte dadogva, majd közelebb hajolt hozzám és megcsókolt...