8. Fejezet - A bosszút esküdés

- Hope szemszöge -

2 hónap múlva :

Épp az ágyamon feküdtem és néztem a plafont miközben Joe kezét szorítottam. Alig 10 perce jöttem haza, ugyanis egészen eddig kómában feküdtem a kórházban. Nem tudtam mi történt körülöttem, viszont amikor végre felkeltem, Joe-t és Chanell-t láttam magam mellett. És mindent elmondtak. Elmondták mi történt velem és hogy Vicky mit csinált Chanell anyukájával, aki szerencsére túlélte, de a kórházból még mindig nem jöhet ki. Ezek után úgy éreztem, a hátralévő életemet ebben a szobában akarom leélni, ahol senki nem bánthat. De rájöttem, hogy ez nem fog menni, mert előbb- vagy utóbb ki kell innen mozdulnom. 

- Minden oké? -kérdezte Joe miután végignézett tekintetemen. Én csak némán bólintottam egyet, majd felültem és hozzá bújtam.

- Félek Vicky-től... -böktem ki végül, mire ő válasz képen csak magához szorított és puszit nyomott a homlokomra.

Alig fél órával később, erőt vettem magamon és kikászálódtam a puha ágyikómból... Bár semmi kedvem sem volt. Amint felálltam, hirtelen rossz érzés kapott el. Próbáltam nem törődni vele, így tovább folytattam a lépcsőhöz vezető utamat. Ahogy odaértem, végignéztem az egyre lejjebb menő sorokat. Alig léptem le a második "fokra", de úgy éreztem, hogy kimegy a lábam alól a talaj. Nekidőltem a falnak és leültem a lépcsőre. Joe nem értette mit csinálok.

- Nincs... Semmi baj. -mondtam gyorsan, mielőtt megint aggodalmaskodni kezdene. Nem mondott semmit, csak kikerült és lement a földszintre. Egy pillanatra meglepődtem, majd folytattam azt, amihez a legjobban értettem amikor egyedül voltam: Gondolkoztam. Mit akarhat Vicky tőlem? Miért tud ennyi mindent rólam és miért tette ezt Chanell-el?
- Gondoltam innál valamit. -jött vissza Joe és egy bögrét nyújtott felém. Én kissé meglepetten, de elvettem tőle. Ezután ő leült elém.

- Chanell szemszöge -

Amióta kiléptem a kórházból, azóta csak a parkolóban ácsorgok és azt várom, anyám hátha kijön onnan és átölel, mondván hogy jól van. De tudom, hogy ez úgysem fog megtörténni... Az ember mégis reménykedik az álmaiban. Még álldogáltam ott pár percet, majd elindultam hazafelé. Az út alatt szinte semmin sem gondolkoztam. Csak lépkedtem és néztem a körülöttem lévő tájat. Délután felé járt, így a nap lemenőben volt. A szél megcsapta a fák ágait így azokról szeretettel hullottak le a különböző formájú levelek. Sétálás közben hirtelen megálltam és magam elé néztem. Hope lakása előtt voltam. Gondoltam, ha már ide bukkantam ki, megnézem hogy van. Már épp nyomtam volna le a kapukilincset mikor valaki megszólalt mögöttem.
- Biztos vagy te ebben? -lassan megfordultam a hang irányába. Vicky volt az. A kapunak dőlve ácsorgott ott és mosolygott. Válasz nélkül kinyitottam a kaput és berohantam a házba.
- Hope! -kiabáltam el magam. Semmi válasz nem jött. Körülnéztem, majd amikor senkit sem találtam, elindultam felfelé. A lépcsőn tea folydogált és jó pár szilánk volt körülötte. Meglepetten hátrálni kezdtem, majd kisiettem a házból. Ismét kimentem a kapuhoz és odasétáltam a még mindig ott álló Vicky-hez.
- Mit csináltál vele?! -kérdeztem dühösen.
- Odavittem ahol sose fogod megtalálni. -nevetett. Majd szinte gondolkodás nélkül rávágtam a választ.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni Vicky Brown.
- És mégis mit fogsz tenni? Ellenem nem tudsz semmit tenni. -mondta mire én csak úgy simán kikerültem őt. Hallottam hogy utánam jön, ezért megfordultam. Csakhogy nem ő állt ott...